Az Inka Birodalom titkai
Új fénybe kerültek a női szerepek
Egy hegyvidéki közösség a 15. században kontinensnyi hatalommá vált. Nem volt nyersanyaguk, kerekük és hagyományos írásuk sem, mégis alig másfél évszázad alatt a nyugati félteke legnagyobb birodalmává nőtték ki magukat. Végül spanyol hódítók igázták le őket, most kutatók friss régészeti feltárásokat, radiokarbon- és genetikai vizsgálatokat elemeztek, amelyek meglepő újdonságokat mesélnek!
Magyarországon a Viasat History vetíti Az inkák elveszett múmiái című dokumentumsorozatot, amely során a régészek az inka eredetmítosz mögé ásnak le. Kulcshelyszínük a Cusco felett fekvő Sacsayhuaman, ahol a leletek arra utalnak, hogy az inka kultúrát nem máshonnan ültették át, hanem hosszabb helyi fejlődés eredményeként született meg. Alexei Vranich régész így fogalmaz: „Amit itt találtunk, az az inka építészet eredete, 200 évvel azelőtt, mint ahogy korábban gondolták”. Ez a felismerés pedig jócskán árnyalja a „hirtelen épült” birodalom mítoszát: a robbanásszerű terjeszkedés mögött évszázadok alatt felhalmozott tudás, helyi szövetségek és szervezési tapasztalat állhatott.
Újszerűbb és árnyaltabb képet kapunk az inka kommunikációról is. A khipuk (inka csomóírás) sokáig egyszerű számolási eszközöknek tűntek, ám Sabine Hyland kutatásai szerint ennél jóval többet hordozhattak: történeteket, vallási jelentést, mitológiát, akár történelmi emlékezetet is. Elemeznek olyan khiput, aminek a főzsinórja emberi hajból készült, és ma már tudjuk, hogy abban az időben a haj akár aláírásként is szolgált (jelzi, hogy ki készítette azt). „Az inkák számára a haj tartalmazza az ember lényegét, az életerőt, majdnem a lelkét” – állítja Hyland. A haj kémiai vizsgálata ráadásul azt sugallta, hogy a khipu készítője közember lehetett, ami alapjaiban rengeti meg azt a régi feltételezést, hogy a khipuk kizárólag az uralkodó réteg eszközei lettek volna.
A lámák és alpakák szerepe is túlmutat azon, amit eddig tudtunk róluk. Nem egyszerű haszonállatként jelennek meg, hanem az információk és a rituálék hordozójaként. Erre bizonyíték a khipuk finom rostjai között talált láma- és alpakagyapjú szövetek, vagy a Llullaillaco-gyermekek mellé temetett gyapjútextíliák.
A film egyik legérdekesebb tudományos megállapítása, hogy az inka áldozathozatalt nemcsak vallási, hanem politikai eszközként is értelmezi. A Llullaillaco-vulkánon talált gyermekmúmiák vizsgálatai szerint a kiválasztott gyermekek a szertartást megelőzően alkoholt és kokalevelet kaptak, majd a Capacocha részeként a hegyek szellemeinek és istenségeinek ajánlották fel őket. Gabriela Recagno antropológus szerint az inkák nem egyszerű halálként tekintettek erre, hanem úgy vélték, hogy a gyermekek a spirituális világba lépnek át. Egyes kutatók szerint a rítus egyúttal a birodalmi jelenlétet is megerősítette: a felajánlott gyermekek szakrális közvetítőként kapcsolták a meghódított vidékeket az inka állam vallási rendjéhez.
Új fénybe kerültek a női szerepek is: az aqllakuna (a kiválasztott nők) sokáig egy kolostorszerű világot tárt elénk. A csont- és fogkopásvizsgálatok, valamint a textíliák elemzése azonban azt mutatja, hogy ezek a nők lehettek a birodalom diplomáciai kulcsszereplői: chichát, vagyis kukoricasört készítettek a lakomákhoz, textíliákat szőttek ajándékként, miközben tudásukat régiókon át terjesztették. „Újra kell gondolnunk a kiválasztott nők intézményét. Nélkülözhetetlenek voltak az inka diplomáciában, az Inka Birodalom felépítésében” – mutat rá Sofia Chacaltana-Cortez antropológus a kétrészes dokumentumfilmben, amit itthon június 10-én és 17-én 21:00-tól vetít a Viasat History.
