Iphigénia Tauriszban

Érző, cselekvő, szenvedő emberek jelennek meg a színpadon

     A 20. század második felének amerikai operája, a Nixon Kínában után most a zenetörténet egy sokkal régebbi korszakában, a zenei klasszicizmus időszakában írott Iphigénia Tauriszban c. Gluck operát láthattuk az Uránia Nemzeti Filmszínházban a Metropolitan Opera élő közvetítésében.

     A nemzetközi zenei életben Gluck számos operája közül leginkább az Orfeusz és Euridiké van jelen. Ritkábban, de néha felbukkan a két Iphigénia opera (Iphigénia Aulisban, Iphigénia Tauriszban) közül valamelyik. Ezek azok a művek, melyekkel szerzőjük megváltoztatta az opera történetét, zenei forradalmat hajtott végre.  Az 1700-as évek közepére az addig divatos barokk opera kiüresedett, puszta látványosságát, öncélú, magamutogató virtuozitását megunta a közönség. A színpadtechnika csodái és látványos effektusai többé nem tudták elfedni az igazi drámai történések hiányát. Zeneileg pedig a kor nagy „sztárjai”, főként a kasztrált énekesek elképesztő virtuozitásuk, énektechnikájuk csillogtatására használták fel az operaszínpadot. Így aztán a szerzők vagy önmagukat ismételgették operáról operára, vagy a nagy énekesek kénye-kedve szerint írták a virtuóz, da capo, elölről ismételhető áriákat számukra. Christoph Willibald Gluck, (1714-1787) megszüntette az énekes sztárok önkényét, olyan drámai zenét írt, mely a cselekményt szolgálja. Az úgynevezett énekbeszéd, a recitativo, mely a cselekmény előrevivője, az ő operáiban már nem csak csembaló kísérettel szólalt meg, hanem úgynevezett átkomponált recitativókat, a teljes zenekarral kísért énekbeszédet alkalmazott, így nagylélegzetű drámai jelenetek jöttek létre. Ez nagy lépés a későbbi zenedráma kialakulása felé. Nem véletlen, hogy Wagner rendkívül nagyra becsülte műveit, hiszen éppen az ő művészete teljesítette be azt, amit Gluck a zenei reformjaival elkezdett.

     Másrészről Gluck operáiban érző, szenvedő, cselekvő emberek jelennek meg a színpadon. Akárcsak a görög drámákban, nála is nagy szerep jut a kórusnak, amely figyelemmel kíséri, kommentálja az eseményeket, néha a cselekmény alakulásában is részt vesz, ezzel is a drámát szolgálva.

      Iphigénia története a görög mitológia egyik legtöbbször feldolgozott témája: Aiszkhülosz, Szophoklész, Euripidész és több más ókori drámaíró után megihlette Racine-t és Goethe-t is.

     A történet az egyik legősibb és legvéresebb családregény.

A Trója ellen induló görög hajóhad nem tud elindulni Auliszból, ugyanis vezérük, Agamemnon vadászaton elejtett egy szarvast Artemisz szent állatai közül. Ezért az istennő csak akkor küld az induláshoz szelet, ha Agamemnon feláldozza egyik leányát, Iphigéniát. Ezt ő vonakodva bár, de megteszi. Az áldozati oltárról Iphigénia eltűnik, a had elhajózik Trójába. A már őseiben is (Tantalosz, Atreusz) sorsüldözött család sorsa ismét megpecsételődött. Az otthon maradt Klütaimnesztra, Agamemnon felesége meggyűlöli férjét leányuk feláldozása miatt. Amikor a férfi évek múlva hazatér Trójából, felesége és annak szeretője megölik. A száműzetésből titokban hazatérő Oresztész, Agamemnon fia, nővére Elektra segítségével megöli anyját és szeretőjét. Majd az anyagyilkosság miatt őt üldöző szörnyek, a bosszú istennői elől elmenekül. Egy jóslat szerint csak úgy menekülhet, ha elmegy Tauriszba (a mai Krím-félsziget) és onnan, a szentélyből elhozza Artemisz szobrát. Oresztész és barátja Püladész elindulnak.

      Itt kezdődik Gluck operája. 15 év telt el a véres események óta.

     Mielőtt a zene elkezdődne Iphigénia emlékező álmát látjuk, amint az áldozati oltárra leereszkedő istennő őt megmentette és Tauriszba vitte. Ott Thoasz király befogadta és Artemisz –az operában Diana- papnőjévé tette. 

A színpadot hatalmas barbár sziklatemplom két részre osztott tere foglalja el. A kisebbik rész szürke sziklabörtön. A nagyobbik falai alvadt vér és aranyszínűek. Itt áll az istennő hatalmas szobra és mellette az áldozati oltár. Thoasz parancsára minden idegent, aki Taurisz földjére teszi a lábát Iphigéniának, mint papnőnek fel kell áldoznia.

     Félelmetes viharzenével kezdődik az opera. A papnők az istennőhöz könyörögnek kegyelemért. Ekkor a király jön Iphigéniához, mert balsejtelmek gyötrik. Két foglyul ejtett idegent hoznak a katonák. Iphigénia feladata mindkettejüket feláldozni.

     A két idegen Oresztész és Püladész a sziklabörtönben várja a halált. Oresztész ekkor,  álmában újraéli anyja meggyilkolását. Iphigénia jön, aki különös, megmagyarázhatatlan vonzalmat érez az idegen iránt. Oresztész elmeséli neki a Mükénében történt borzalmas eseményeket, de nem árulja el kilétét, azt mondja Oresztész is halott. Iphigénia zokogva gyászolja családját, de elhatározza, hogy az egyik idegent megmenti, és levelet küld vele életben maradt nővérüknek Elektrának. El kell döntenie, hogy a két férfi közül melyik maradjon életben. Újra különös érzés vesz rajta erőt, és Oresztész mellett dönt, őt küldi el. Ám egyik férfi sem akarja, hogy a másik haljon meg, ezért Oresztész saját nyakának szegezi az áldozati tőrt. Így akarata ellenére Püladész hagyhatja el a sziklabörtönt.

     Iphigénia Oresztész feláldozására készül, aki szívesen halna meg, hiszen megszabadulna a lelkiismeret fúriáinak állandó gyötrelmétől. Ahányszor Iphigénia felemeli a tőrt, hogy lesújtson a férfira, mindig elgyengül, nem képes az áldozatra. Oresztész ekkor elmondja, hogy húga Iphigénia is így halt meg az áldozati oltáron. A két testvér ebből egymásra ismer. A dühöngő Thoasz jön, aki megtudta, hogy a papnő nem áldozta fel a két férfit. Dühében ő ránt tőr Oresztészre, de Püladész segítőivel visszaérkezik, és harcban megölik a királyt. A véres harcnak az áldozati oltárra ismét leszálló Artemisz/Diana vet véget. Elmondja, hogy az istenek megbocsátották Oresztész bűnét. Megparancsolja, hogy Oresztész és Iphigénia térjenek vissza Mükénébe és vigyék magukkal az istennő szobrát.

     Gluck rendkívül drámai zenéjét rendkívül drámai előadásban láthattuk. A rendező Stephen Wadsworth nem klasszicizáló stílusban, szépelgő, stilizált mozdulatokkal állította színre a darabot, hanem látványos, mozgalmas, modern lélektani drámának fogta fel. Az előadás színvilága is erre utalt. A színpad szürkéje és alvadt vér színe kiegészült a kórus jelmezeinek rozsda, terrakotta, bordó, barna, okker és szürke színeivel. Oresztész és Püladész szürke jelmezén a piros sálak a kiontott vérre utaltak. Iphigénia a szokásos fehér ruhás leány helyett feketébe öltözött, gyászos nőalak lett.

     A MET nagyszerű zenekarát ezen az estén Patrick Summers vezényelte.

     Thoasz király szerepében Gordon Hawkinst hallottuk. Püladész szerepe kevésbé látványos színészi alakításra nyújt lehetőséget, hiszen ő csak, mint Oresztész önfeláldozó barátja, kísérője vesz részt az eseményekben. Kettejük mély barátsága mintegy előképe Don Carlos és Posa márki barátságának Verdi operájában. Paul Groves énekes teljesítménye kiváló volt, hőstenorja fényesen, erőteljesen szólalt meg. Remek volt a harmadik felvonás nagy kettőse Oresztésszel, ami később Iphigéniával tercetté egészült ki.

     A mű és az előadás két főszereplője, főhőse Oresztész és Iphigénia. Oresztész hősbariton hangra írt szerepét Placido Domingo énekelte, játszotta ezen az estén. Ha nem éppen néhány nappal ezelőtt ünnepelte volna a világ Domingo70. születésnapját, eszünkbe nem jutna a kora. A hangja csodálatra méltóan intakt, fényes, erőteljes, bársonyos. A szerep sokszor tenorba ívelő magasságait diadalmasan bírta, éppúgy, mint a mélyebb, baritonális részeket. Szinpadi jelenléte, mozgása, játékának intenzitása alapján ötven év körülinek gondolhatnánk. Alakításában megéreztük Oresztész fájdalmát, lelkifurdalását, menekülését az anyagyilkosság terhétől, halálvágyát, majd a bűn súlyától megszabadult férfi szinte újjászületését.

     Iphigéniát a sztár mezzoszoprán Susan Graham alakította. Mint megtudtuk betegséggel küzdött, de ez nem érződött, talán néhány fakóbb, rekedtebb hang árulkodott, de ez még drámaibbá tette alakítását. Láthattuk, érezhettük a családjától elszakított nő honvágyát, az akarata ellenére emberáldozatra kényszerített papnő iszonyatát, a családja rettenetes sorsáról értesülő leány fájdalmát, magányosságát. Nagyszerű befejező pillanata volt az előadásnak, amikor a tragikus események befejezéseképpen deus ex machina leereszkedő istennő bocsánatot hirdetett, de Iphigénia még akkor sem tud boldog lenni, hiszen eszébe jut anyja, akit Oresztész ölt meg. Borzadva húzódik el öccsétől és csak a zene legutolsó, elhaló ütemei alatt képes feloldódni és elindulni vele a hazafelé vivő útra.

     Gluck Iphigéniája már nem fiatal lány, aki a tenger partján mereng, mint Szerov festményén. Iphigénia Susan Graham alakításában egy sokat szenvedett nő, akivel az érzelmek hatalmas skáláját jártuk végig az előadás alatt. Nem csoda, hogy az opera végén a közönség felállva ünnepelte az előadókat.