A lammermoori menyasszony
Donizetti végigvezeti hősnőjét az érzelmi változások teljes skáláján
Az idei évad eddigi legszebb előadását láthatta, aki az Uránia Nemzeti Filmszínház nézőterén végignézte a Metropolitan Opera élő közvetítésében Donizetti Lammermoori Lucia c. operáját.
A nemrégiben közvetített Don Pasqule után ez volt a szezon második Donizetti darabja. Így a szerző két legnépszerűbb művét láthattuk néhány hónapon belül. A vérbő vígopera után a tragikus-véres skót történetet. Mindkét mű az úgynevezett bel canto stílus, a romantikus opera reprezentánsa.
A MET-ben megszokott módon, ezúttal is egy teljesen hagyományos előadást kaptunk. Walter Scott: A lammermoori menyasszony c. regénye alapján írt történetet az operaelőadás rendezője Mary Zimmerman a középkori Skóciából a 19. század végére, a viktoriánus korba helyezte át. A jelmezek, kellékek mind ezt a kort idézték meg. Ezzel sikeresen kerülte el, hogy valamiféle skót történelmi képeskönyvet mutasson be. A visszafogott monokróm színvilág pedig a korai fekete-fehér, szépia vagy kézzel utánszínezett fotográfiák hangulatát tükrözte.
Az első felvonás első képében a borongós, téliesen csupasz táj egy részletét látjuk, mintegy szűkített képkivágásban. Itt ismerkedünk meg a dráma negatív hősével, Lucia bátyjával, a zord, kegyetlen Lord Enrico Ashtonnal, akit hatalmi érdekei, és elvakult dühe mozgat a darab folyamán. Majd a szitáló hóesést kísérő hárfaszóló alatt felmegy az előfüggöny, nyit a kép, kitárul a táj. Látjuk a kutat, amely valamikor szörnyű féltékenységi gyilkosság helyszíne volt. Lucia, társalkodónőjével itt várja találkozóra türelmetlenül szerelmét, bátyja ősi ellenségét Edgardot. (Micsoda hasonlatosság Wagner Trisztán és Izolda c. zenedrámája második felvonása első képének szituációjával) Itt meséli a balladát, egy régi gyilkosság történetét. Az elbeszélés alatt rendezői ötletre megjelenik a régen megölt asszony, akit persze csak mi nézők látunk, a szereplők nem. A halott nő megérinti Luciát, amely érintésre ő összerezzen. Ezzel mintegy megelőlegeződik Lucia tragikus végzete.
Edgardo megérkezik és az opera egyetlen viszonylag boldog pillanatát élik a szerelmesek, a találkozásét és a szerelmi esküét. Ámde máris válni kell. Ekkor éneklik el az opera műfaj sok évszázados történetének egyik legszebb duettjét. A bel canto dallamosság csodáját: „Verrano a te sull’aure” „Ha száll a szél a légen át, s szavában sóhajt a bánat” (Fischer Sándor fordítása)
A második felvonás Lucia bátyjának kastélyában játszódik. Hatalmas, félhomályos üres terem, porfogókkal letakart bútorok, csillárok. Az oldalablakokon szűrődik be némi nyári napfény, megcsillanva a bútorok barnáján, a huzatok szürkéjén, régi németalföldi festmények hangulatát idézve. Most már a szerelmi várakozásban megtört Luciát látjuk. Bátyja csellel, hamisítással ráveszi, hogy hatalmi érdekeinek megfelelően, menjen feleségül a család támogatójához Arturohoz. Hiába minden tiltakozás, hivatkozás az esküre, Enrico akarata győz. A személyzet leszedi a porfogókat a bútorokról, meggyújtják a csillárokat és a fényárban úszó teremben máris minden készen áll a házassági szerződés aláírására, amit a vőlegény után a kényszerített Lucia is aláír. Ekkor robban a terembe a visszatérő Edgardo. Megszólal a felejthetetlen szextett: Lucia, Edgardo, Enrico, a három főhős, a három szembenálló érdek, szándék és akarat. Edgardo csalódása, dühe, megcsalatása miatti fájdalma. Enrico gyűlölete Edgardo iránt, félelme, hogy nem jön létre a frigy és lassan felébredő szánalma húga iránt. Lucia fájdalma, szerelme, bűnbánata csap össze, válik eggyé, melyeket kiegészít három további szereplő reflexiója, reagálása. (Ehhez foghatóan gyönyörű dallamvilágú és sokféle érzelmet, jellemet bemutató együttes születik majd tizenhat évvel később Verdi Rigolettojának híres quartetjével.) Az eseményeket döbbenten néző meghívottakat csoportképhez rendezik és az ódon fényképezőgép magnéziumvillanása fejezi be a felvonást.
A harmadik felvonás egy, az előadásokon és lemezeken igen gyakran kihúzott jelenettel kezdődik. Enrico és Edgardo a két ellenfél találkozik, és párbajra hívják ki egymást. Ennek a jelenetnek aztán a továbbiakban nincs folytatása, a cselekmény úgy alakul, hogy ez a párbaj nem jön létre.
Magasbaívelő lépcsősort látunk, Lucia és férje az esküvő után ezen mennek fel szobájukba. A háttér a szakadozott felhők közül előbukkanó hatalmas telehold. A meghívott vendégek szórakozásának rövid idő múlva vége szakad. A megőrült Lucia jelenik meg véres menyasszonyi ruhájában. Szobájukban őrületében megölte férjét. A romantikus operák sokaságában van őrülési jelenet, mondhatni a korban igen divatos színpadi fogás volt. A most következő azonban talán a leghíresebb, a legmegrendítőbb. Donizetti zenéje ebben a jelenetben végigvezeti hősnőjét az érzelmek változásának teljes skáláján. A dühkitöréstől, a letargián, a fájdalmon, a félelmen, a döbbeneten, a boldog pillanatokra való visszaemlékezésen keresztül a teljes elborulásig. Ez a jelenet, amely a maga lélektani analízisével messze túlmutat a puszta virtuóz koloratúraéneklésen, azért is olyannyira megdöbbentő, mert tudjuk, hogy élete utolsó éveiben maga Donizetti is elmegyógyintézetben élt, csak meghalni vitték haza.
Már csak a tragédiát lezáró jelenet van hátra. Újra a komor, hideg, szürke színvilág. Edgardo ősei sírjai között bolyong, siratja elveszett szerelmét, elrontott életét: „Tombe degli avi miei” (Ősi családi sírbolt) énekli a bel canto egyik legszebb tenoráriáját, egyik legszebb dallamát, majd mikor megtudja, hogy Lucia megőrült és meghalt, nem akar ő sem tovább élni. Előveszi tőrét, és ekkor, mint az első felvonásban megjelenő fehérruhás megölt nő, a sírok között megjelenik a halott Lucia fehér ruhában, Edgardo mellé lép és segít neki az öngyilkosságot elkövetni.
A MET zenekara ezen az estén is osztályon felüli teljesítményt nyújtott Patrick Summers vezényletével.
Enrico szerepét a francia Ludovic Tézier énekelte nagyszerű bariton hanggal, kellőképpen ellenszenves figurát varázsolva a színpadra. Edgardo szerepében ezúttal a sztártenor Joseph Calleja hangját, alakítását ünnepelte a MET közönsége. Ám mindenkit elhomályosított az este abszolút főhőse a Lucia szerepében fellépő Natalie Dessay. Az ő éneke, alakítása olyan hihetetlenül komplex énekesi, színészi teljesítmény, amelyhez foghatót látni, hallani csak nagyon ritkán adatik meg. Dessay, ez a pici, talán ha 150 centis, törékeny, a hagyományos esztétika szerint nem szabályosan szép nő, művészetével rabul ejtett mindenkit. Ő úgy énekel, ahogy mások beszélnek, olyan természetesen. Játéka magától értetődő, pózmentes, és egyszerű, mintha nem is színpadon létezne. Tökéletesen ura hangjának, a gyilkosan nehéz koloratúrák nála nem virtuóz futamok, hanem a lélekábrázolás eszközei. Az őrülési jelenetben még arra a szinte sosem hallható nehezítésre is hajlandó, hogy hosszú perceken keresztül a capella, zenekari kíséret nélkül énekli a bel canto koloratúrákat, futamokat. Más előadásokban a művészeknek a fuvola hangja segít, adja meg a támaszt. Natalie Dessaynek erre nincs szüksége. Így, a néma csöndben Lucia sikolyai még döbbenetesebbek, még fájdalmasabbak.
Nagyszerű művészi teljesítménynek voltunk tanúi ezen az estén. Az ilyen pillanatokért, művészi teljesítményekért érdemes operarajongónak lenni.
Bravó Natalie.
