Margit a varrógépnél

Az operairodalom egyik legnépszerűbb alkotása.

 A legutóbbi barokk opera, a Rodelinda után ezúttal az egyik legnépszerűbb 19. sz.-i művet, Gounod Faust c. operáját nézhettük meg az Uránia Nemzeti Filmszínházban, a Metropolitan opera élő közvetítésében.

     A Goethe filozófiai világdrámája alapján készült műben természetesen nem szabad keresnünk az eredeti mű teljességét, filozófiai gazdagságát, hiszen itt operáról van szó, amely a maga sajátos eszközeivel a goethei mű első részének cselekményét meséli el.

Cserébe viszont bőven megajándékozza a nézőt-hallgatót nagyszerű dallamokkal, népszerű áriákkal, együttesekkel, kórusokkal, (Siebel áriája, Valentin imája, Faust áriái, Margit áriái, Mefisztó rondója és szerenádja, katonakórus stb.) a benne fellépő művészeket pedig remek szerepekkel. Nem véletlenül ez az operairodalom egyik legnépszerűbb alkotása.

     A MET előadása látványvilágában ezúttal eltér a megszokottól, a nagyon is hagyományos realista színpadképtől. Nem látunk favázas házakat, a valóságban is díszletszerű német kisvárost, nem látunk hagyományos börtöncellát vagy templombelsőt.

Vagyis, mondhatná valaki: modern rendezés született. Ez azonban nem igaz. Des McAnuff rendező és Robert Brill díszlettervező az első felvonást a 20. sz. közepe tájára helyezi időben és térben. Hatalmas laboratóriumszerű szerelőcsarnok a színtér, két oldalán vas csigalépcső vezet a karzatokra, a háttérben szétnyíló fal mögött monumentális vaslépcső emelkedik a magasba, amelynek a teteje nem látható. Mögötte, vetített képen a nagaszaki atomrobbanás után megmaradt romépület fényképekről jól ismert képe látható, előtte a szerelőasztalokon és felfüggesztve három kész, vagy félkész bomba látható. 

Ide jön be az öreg, megfáradt tudós Faust, aki megcsömörlött a világától, a tudásától, látva annak eredményét. Már nem vár semmit az élettől, ajkához emeli a méreggel teli poharat. Ekkor tűnik fel a semmiből Mefisztó, aki felajánlja a szerződést. A habozó Faust meglátja Margit óriási vetített képét és elfogadja az alkut, a lelkéért cserébe megkapja az ifjúságot és Margitot.

     A színpadkép a továbbiakban szinte semmit nem változik, csak a bombák, és szerelőasztalok tűnnek el, maradnak a vaslépcsők és karzatok. Ez lesz aztán a további cselekmény összes helyszíne. A háttér fala hol szétnyílik, hol összecsukódik, néha vetített képek jelennek meg. Faust és Mefisztó visszaléptek az időben, Faust ifjúságának korába, kb. a 20. sz. első éveibe.

Így aztán Margitot nem a rokkánál ülve pillantjuk meg először, hanem egy mindenki által jól ismert Singer varrógépnél. 

Paul Tazewell jelmeztervező a kor divatjának megfelelő ruhákba öltöztette a szereplőket. Faust és Mefisztó fehér és fekete, csíkos öltönyt, lakkcipőt, rágombolható cipővédő kamáslit viselnek, természetesen a gomblyukban ott az elmaradhatatlan vörös és fehér virág. Ettől mindketten úgy néznek ki, mintha az amerikai olasz maffia tagjai, esetleg keresztapái lennének.

Egyedül Mefisztó botja (varázspálcája) tűnik különösnek, hiszen fogantyújának gombja az atommagot és a körülötte keringő elektronokat ábrázolja. Mefisztó varázslatára ezúttal nem kezd bor folyni a cégérül kiakasztott hordóból, vagy a szökőkútból, hanem a háttérben elhelyezett ivóvíz automata ballonjában válik a víz borrá. Ezúttal a Walpurgis-éj hagyományos balettje elmarad. A boszorkányszombatra érkező Mefisztót és Faustot egy szétszerelt vagy felrobbant (?) bomba mellett nyomorúságos, arctalan lények fogadják.

     Ezzel aztán az előadás és a rendezés minden úgynevezett modernsége el is fogy, kimerül a külsőségekben. A többi: a szereplők egymáshoz való viszonya, a színészi játék, viselkedés, mind-mind a teljesen hagyományos realista-naturalista operajátszás szerint zajlik.

Siebel virágai gombnyomásra elhervadnak, az ékszeres ládika ugyanazokat a hagyományos ékszereket tartalmazza, mint mindig, Valentin is ugyanúgy megkapja Margittól a védő talizmánját. A háborúba induló katonák vidámsága és a hazaérkezők tragikus fáradtsága, a hozzátartozójuk hazatértén örvendező, másokat gyászoló asszonyok kisrealista ábrázolása is ugyanolyan, mint számtalan más előadásban.

     A MET ezúttal is remek zenekarát és nagyszerű kórusát Yannick Nézet-Séguin vezényelte, megmutatva a mű minden színét, árnyalatát.

     Siebel nem túlságosan nagy, de hangulatos szerepében Michéle Losier lépett fel, Valentin szerepét Russel Braun énekelte. Mindketten szép hangon adták elő operaslágerré vált áriáikat.

     Faustot napjaink egyik tenorsztárja, sztártenorja Jonas Kaufmann keltette életre. Ő tökéletesen megfelel a szerep követelményeinek. Hódító külső, szép, fényes, hősies színű tenorhang. Minden együtt a kimagasló szerepformáláshoz, ami sajnos csak félig sikerült. Az énekesi oldal nagyszerű volt, remek énekesi teljesítményt nyújtott. De a szerepformálás másik része a színészi játék egyáltalán nem volt meggyőző. Természetesen minden mozgást, minden rendezői utasítást végrehajtott, csak éppen teljesen személytelenül, mondhatni érdektelenül. Arca, szeme semmiféle érzelmet nem tükrözött sem a szóló jeleneteiben, sem a partnereivel való kapcsolatában, legtöbbször rá sem nézett partnereire.  Mintha egész idő alatt kizárólag a tökéletes éneklésre koncentrált volna és mellette másra már nem futotta erejéből, figyelméből, képességeiből. Nagy kár, mert így egy komplex alakítás helyett csak egy perfektül elénekelt énekszólamot kaptunk tőle.

    Mefisztó hálás szerepében René Pape nyújtott hangilag is és színészileg is nagyszerűen megformált alakítást. Egyszerre volt, hűvös, távolságtartó, cinikus, okos, szenvedélyes és csábító is, ha kellett. Az este legjobb alakítása volt az övé.

     Margitot a szezon előzetesében meghirdetett Angela Gheorgiu helyett az a Marina Poplavszkaja alakította, akit a Don Carlos Erzsébet szerepében hallhattunk legutóbb. Szép, fényes szoprán hang az övé. Ami az alakítását illeti, egyéniségéből fakadóan, különösen a szerep első felében kissé színtelen, jellegtelen, fakó volt. Aztán a negyedik felvonásban, a gyermekgyilkosság elkövetésekor, az őrült és világos pillanatok váltakozásában minden megváltozott és egy szánandó, majd halálában felmagasztosuló hősnő indult el a háttér fényben úszó, megvilágított lépcsőjén fölfelé a föntről sugárzó fény felé.

     Aztán egy rövid pillanatra újra az első felvonás helyszíne jelent meg, az idős Faust befejezi az első képben félbehagyott mozdulatot és kiissza méregpoharat, majd holtan rogy a földre.  Ezzel a gesztussal keretet adva a színpadi játéknak és érzékeltetve, hogy az egész cselekmény tulajdonképpen a halál előtti utolsó pillanatok életre, tettekre, szerelemre visszatekintő látomása volt.