Az Istenek alkonya
A világ megtisztul a gonoszságtól.
Az Uránia Nemzeti Filmszínházban láttuk Wagner monumentális tetralógiájának utolsó, befejező darabját az Istenek alkonyát, a Metropolitan operából, élő közvetítésben.
Az előadás vizuális keretét ezúttal is a Robert Lepage rendező és Carl Fillion díszlettervező által megálmodott hatalmas, mozgó fémhasábokból összeállított elemrendszer határozta meg. Mostanra érett be ennek a különleges színpadi gépezetnek, díszletnek a használata. A Rajna kincsében és a Walkürben még a high-tech. érdekesség dominált, sok fölösleges forgással, mozgással, csillogással, villogással. Akkor még új volt a játékszer művészeknek és közönségnek is. A Siegfriedben már közelebb került a darabhoz, annak mondanivalójához, sokkal visszafogottabb volt a használata, nem élt külön életet, viszont inkább csak a rávetített képek keltették életre. Az utolsó estén teljes összhangba került a történettel. Mozgásai, forgásai, a térképzést szolgálták. A szabadtéri, természeti képek helyszíneként a rávetített mozgóképek segítségével jelenített meg folyót, vízesést, vagy a befejező képben lángtengert és a kiáradó Rajnát. A Gibichungok birodalmában viszont némi absztrakt minta rávetítésével remekül ábrázolt termet, várudvart, oszlopcsarnokot.
A tetralógia utolsó estéjének története már az emberek között játszódik. Itt már nincsenek jelen az Istenek, csak szobor formában. Brünnhilde és Siegfried boldogságának vége szakad, Siegfried az emberek közé indul. Ő csak a sárkánnyal volt képes megbirkózni, az emberi gonoszság ellen nincs felvértezve. Ám viselte a Gyűrűt, így Alberich átka őt is utoléri. Emberi ármány folyományaképpen, akaratán kívül elárulja Brünnhildét és őt is magával rántja az ellenséges emberi világba. Brünnhilde pedig sértettségében, megalázottságában elárulja Siegfiedet..
A zenekart ezen az estén is Fabio Luisi vezényelte. Sajnos a zenei teljesítményt nagyon nehéz értékelni, ugyanis az első felvonásban technikai hiba folytán két – hárompercenként akadozott, eltűnt a hang, ami rendkívül zavaró volt. A felvonás második felében valami oknál fogva a hangerőt olyan szintre fokozták, ami már szinte a fájdalomküszöböt érte el. A technikai hiba a második felvonásra csökkent, sajnos a hangerő nem. A szünetben aztán többen reklamáltak és a harmadik felvonásra visszavettek a hangerőből annyit, hogy élvezhetővé vált. Ekkorra a technikai hiba is megszűnt.
Nyilván nagyon nehéz egy operaközvetítés esetében meghatározni az optimális hangerőt, hiszen ahány néző, hallgató annyiféle igény, de azt be kell látni, hogy egy opera, - még egy Wagner opera sem- rock koncert vagy könnyűzenei koncert ahol szinte kötelező a bombasztikus hangerő. Ha ugyanis minden harsog, azon kívül, hogy fülsértő, nincsenek pianók, nincsenek intim jelenetek, megváltozik a zeneszerzői szándék. Ha túl halk, akkor pedig elvesznek hangok, elvesznek a nagy, monumentális kitörések, elvesznek az érzelmi csúcspontok. Igen, ez az operaközvetítés hangtechnikai, hangosítási nehézsége. De ezzel meg kell küzdeni, meg kell találni az optimális hangerőt,- ami valószínűleg minden opera esetében más és más- ahhoz, hogy maradéktalan élményt tudjon nyújtani a nézőknek.
A Tetralógiában az Istenek alkonya az a darab, amelyikben kórus is szerepel, mégpedig nagy feladattal. Ezen az estén a MET kórusa csodás teljesítményt nyújtott, nem csak hangilag, hanem játékban is. A közelképek jóvoltából láthattuk, hogy nem a mifelénk szokásos, unott ácsorgással vettek részt a cselekményben, hanem minden kórustag minden pillanatban szerepét mélyen átélve követte a főszereplők sorsát.
Alberich szerepében Eric Owens sötét hangját és remek szerepformálását láthattuk. Fiát, Hagent a nagyszerű Hans-Peter König alakította. Zengő, sötét basszusa jól jellemezte ezt a sötét, komor figurát. Különösen emlékezetes marad a pillanat, amikor ez az áradó sötét hang összehívta a népet, menyegzőt ünnepelni.
Waltraute, a walkür szerepe nem főszerep, de fontos szerep. Ezen az estén az a Waltraud Meier lépett színpadra ebben a szerepben, aki oly sok fontos főszerepet énekelt el diadalmas pályája során a Tetralógiában is. Ezúttal sem kellett csalódnunk benne.
Gunthert Iain Paterson énekelte és alakította. Alakításában egyszerre láttuk a kisstílű csalót, aki csalással szerzi meg magának Brünnhildét és a királyt, aki megérti, hogy mit tett, megérti, hogy mi veszett el Siegfried halálával, undorral fordul el tettétől és annak sugalmazójától Hagentől. Megindító volt, ahogyan ő fogta föl a Hágen dárdája által átdöfött, haldokló Siegfried testét. Húgát, Gutrunét Wendy Bryn Harmer énekelte.
Az este egyik főhőse a Siegfriedet éneklő Jay Hunter Morris volt. Ő az, aki a Siegfriedbe egy lemondás miatt, a premier előtt két héttel került be. Tudott élni a lehetőséggel és az addig jószerivel ismeretlen énekesből egycsapásra világsztárrá vált. Remek külső, remek hangi adottságok, remek színészi képességek jellemzik alakítását. Ideális Wagner hőstenor. Nagyszerűen bírta hanggal és színészi jelenléttel a megerőltető, hatalmas szerepet. Az első felvonás kettőse Brünnhildével szinte trisztáni hevületű volt. A harmadik felvonásban a mit sem sejtő hős hetyke párbeszéde a sellőkkel remekül mutatta meg Siegfried jellemét, aztán halála pillanatában az értetlen, naiv hős megért mindent, megrendítő utolsó szavai Brünnhildét hívják, Brünnhildéhez szólnak.
Brünnhildéhez, akit Deborah Voigt varázsolt elénk. Hangilag tökéletes formában, igazi Wagner heroinaként énekelte végig óriási szerepét. Alakításában Brünnhilde halhatatlan isteni alakjából valódi érző, szerelmes, becsapott, elárult, szenvedő, majd szerelme után meghalni képes földi nővé vált. Az első felvonás trisztáni búcsúja után Waltrautéval folytatott vitájában egy, a boldogságát védő földi asszony utasította el az égi világot, mely kilökte őt magából. Gunther udvarában a megcsalt nő döbbenetét láttuk, amikor felismerte, hogy Siegfried elárulta őt. Emberfeletti sértettségében elárulta Siegfriedet, de amikor annak holttestét behozták, Brünnhilde arca a mindent megértést, a mindentudás bölcsességét sugározta. Tudta mit kell tennie. Grane hátára, a halandók szeme számára láthatatlan, csak üres vértezetét mutató lovára pattan és Siegfried halotti máglyájára ugrat. Aztán a hatalmas lángtenger mindent elnyel, látjuk amint az Istenek (szobrai) ledőlnek, szétolvadnak a mindent elemésztő tűzben. A kiáradó Rajna elnyeli Hagent és Alberich átkát, a világ megtisztul a gonoszságtól, az elrabolt kincs visszakerül jogos tulajdonosaihoz. Az utolsó, mindent elsimító akkordok alatt a Rajna hullámzik nyugodtan, mint négy estével ezelőtt a Rajna kincse első akkordjai alatt.
Jó hír azoknak, akik nem láthatták, illetve azoknak, akik újra szeretnék látni a hatalmas wagneri művet, hogy az Uránia Nemzeti Filmszínház májusban megismétli a teljes Tetralógiát. Május 6. Rajna kincse, Május 13. A walkür, Május 20. Siegfried. Május 27. Az istenek alkonya.
