Szabadidő magazin - Manon
Szabadidő magazin

Manon

2012. április 9. 20:48 | Gold György

A rokokó történetet a XX.század elejére helyezte át a rendező

 

A 2011/12-es évad utolsó előtti élő MET közvetítését láthattuk az Uránia Nemzeti Filmszínházban. Ezúttal a népszerű francia operát, Massenet Manon c. művét mutatták be. Antoine Francois Prevost abbé nagysikerű rokokó regényének részletei nyomán írta az opera szövegét Meilhac és Gille. Massenet operáját 1884-ben mutatták be Párizsban és rögtön sikert aratott a közönség körében. Kilenc évvel később, 1893-ban Torinoban bemutatták az ugyancsak Prevost regénye alapján készült Puccini operát, Manon Lescaut címen. Az olasz opera fergeteges sikere hosszú időre kiszorította a nemzetközi repertoárból Massenet művét, melyet leginkább csak a francia operaszínpadok tartottak műsoron. Néhány éve azonban ismét divatba jött, kezdi elfoglalni helyét a világ nagy operaházainak színpadán.

     A MET előadásához a díszleteket Chantal Thomas készítette, a jelmezeket tervezte, és az előadást rendezte: Laurent Pelly.

     A díszletek különösen szépnek, artisztikusnak nem mondhatók, nagyon egyszerűek, célszerűek, szinte csak jelzésszerűen ábrázolják a történet változatos helyszíneit. Nem akarnak hamis látványossággá, történelmi képeskönyvvé válni, hűvös tárgyilagosságukkal, távolságtartásukkal nem vonják el a nézők figyelmét a cselekményről.

     A rendező a rokokó történetet valamikorra a 19. század végére, 20. század elejére helyezte át. Ennek az elképzelésnek, a kor divatjának felelnek meg a szereplők jelmezei, a férfiak frakkjai és a nők ruhái, és legfőképpen Manon látványos toalettjei, melyek a nagyon visszafogott díszletek háttere előtt különösen festőinek látszanak.

     A történet Manonról a szegény, de káprázatos szépségű leányról szól, aki első pillantásra beleszeret az ifjú Des Grieux lovagba és megszökik vele. A lovag apja nem nézi jó szemmel fia kalandját, ezért közbelép. Manon, csodálatos szépségét kihasználva a párizsi gazdag urak szeretője és kézről kézre adott-vett kitartottja lesz. Cserébe csodálatos ruhák, ékszerek, kocsi és a jólét minden kelléke a rendelkezésére áll, ő a „társaság” királynője. De, miután mindent egyszerre nem kaphat meg, a szerelem, szerelme hiányzik az életéből. A lovag szerelmi bánata és az emlékek elől menekülve, nyugalmat keresve papnak áll, abbé lesz. (Talán nem véletlen az egybeesés és a hasonlóság a regény írójával Prevost abbéval) Manon a St. Sulpice templomban rátalál kedvesére, bűnbánó szavaival, és erotikus kisugárzásával leveszi lábáról, újra elcsábítja a szerelmes fiatalembert. Ezután már mindkettőjük útja lefelé visz. Pénzük elfogy, Manon igényei azonban nem lesznek kisebbek, marad hát a szerencsejáték, a kártya. Des Grieux nyer a kártyán, de Manon elhagyott szeretői bosszúból, féltékenységből, mindkettőjüket feljelentik csalásért. A fiatal Des Grieux lovagot apja pénze megmenti a börtöntől. Azonban Manon a valamikor ünnepelt, szépséges társasági dáma, most pénztelenül, kitartói által megvetve, elhajítva, és eltaposva börtönbe, végül a többi bűnözővel együtt az Amerikába deportálandók közé kerül.

     Az előadást Fabio Luisi vezényelte. A Metropolitan ezúttal is nagyszerű zenekara megszólalta Massenet nem kevéssé érzelmes zenéjének minden színét, árnyalatát, érzelmi viharait, de elkerülte az érzelgősség csapdáját.

     Az opera fontos mellékfiguráit: Morfontaine szerepét Christophe Mortagne, de Brétigny szerepét Bradley Garvin, az idősebb Des Grieux szerepét David Pittsinger, Manon pénzéhes unokatestvére szerepét: Paul Szot énekelte, játszotta. Létezésükkel, embertelenségükkel, Manont dísztárgynak tekintő hozzáállásukkal mindannyian hozzájárultak Manon felemelkedéséhez, tündökléséhez és végül bukásához.

     Massenet operája az a mű, amelyet akkor érdemes bemutatni, ha a két főszerepre minden szempontból megfelelő művész áll rendelkezésre. Ez a kívánalom ez esetben tökéletesen teljesült.

     Des Grieux lovag szerepét ezen az estén Piotr Beczala, a lengyel származású tenorsztár alakította. Illúziókeltő külsővel, férfias szenvedéllyel. Nagy vivőerejű, fényes tenorja jól érvényesült a szerepben, bár néha a lírai részeknél talán némi olaszosabb lágyság költőibbé tehette volna az alakítást. Ez az ellágyulás, olaszos líraiság hiányzott némiképpen a St. Sulpice jelenetben elénekelt operaslágerből a különben ragyogóan előadott Álomáriából is.  Ez a szerep nem kíván bonyolult lélekábrázolást, jellemfejlődést az énekestől. Amint azt a szünetben, egy interjúban az énekes el is mondta, éppen ezért szereti annyira ezt a szerepet. A fiatalember az első pillanatban, amikor meglátja, azonnal beleszeret Manonba és ez a láng, ez a szenvedély élteti, sodorja végig az egész tragikus történeten.

     Manon szerepét a MET gyönyörű dívája Anna Netrebko énekelte, alakította, élte. Ha valaki, akkor ő az ideális Manon. Hangban, játékban végigkísérhettük Anna Netrebko Manonját a tragikus történet stációin.  Az első felvonásban, első megjelenésekor vidékies ruhájában, komolykodó kis, fekete kalapjában egy üde, bájos kislányt láttunk, aki kislányos hangon, szinte repkedve örül a szabadságnak, az új élményeknek, csak akkor komorul el, amikor eszébe jut, hogy éppen zárdába készülnek csukni. Aztán megpillantja a fiatal lovagot, és amikor az felkínálja szökést, gondolkodás nélkül veti bele magát a zárda helyett a kalandba. Majd a második felvonásban, a szűk kis szobában az érzelmes, szerelmes nőt látjuk, halljuk, aki szintén nem sokat gondolkozik, a pénzt, a jólétet választja és könnyelműen, ahogy elszökött vele, úgy árulja el szerelmét.

     A következő felvonásban a nagy nő, a káprázatos díva, a csipkékbe, fodrokba, hatalmas kalapba, méregdrága ékszerekbe öltözött, de unatkozó, csodaszép nagyvilági nő megváltozott külsejéhez méltóan, megváltozott hangon szólal meg. Anna Netrebko eddigi kislányos, lírai hangja megtelik érettséggel, sötétebb, teltebb színekkel. Majd amikor a templomban újra elcsábítja a fiút, akkor hangja és alakítása először a nem teljesen őszinte bűnbánat színeiben játszik, végül a csábítási jelenetben szinte Delilát idéző sötét, kábító hangszínével és erotikus megjelenésével, játékával legyőzi a fiatalember amúgy sem túlságosan erős ellenállását. A történet folytatásában, a játékbarlangban, a kábító, csábító estélyi ruhában Manon megint más arcát mutatja meg. A hatalmában tartott, gyengének mutatkozó férfit szinte erőszakosan löki a kártyaasztalhoz, pénzéhségében hangja és viselkedése is megváltozik, követelőzővé, közönségessé, durvává, majdnem rikácsolóvá válik.

     Már csak a vég marad. Az utolsó felvonás sivár, vigasztalan, szürkés kőfalai, rakpartjai, esti szürkülete, sehova nem vezető, végtelen szürkeségbe vesző perspektívája a háttere Manon és des Grieux drámája befejezésének. Itt várja a fiatalember a száműzetésbe készülő Manont, akit rongyokba öltözve, kibomlott hajjal, piszkosan, összekötözött kézzel lökdösnek be, aláznak meg, ütnek, vernek, rugdosnak azok a frakkos urak, akik addig a lábai előtt hevertek, akik királynőjüknek mondták. Végül magára hagyják a földön fekvő félájult nőt. Ekkor a hang ismét változik. Eltűnt a nagy nő. Eltűnt a parancsolgató, kevély hangnem. Megtört, megfáradt, a halálba beletörődő tragikus asszonyi hanggá változik, amely már csak szerelme bocsánatára vágyik. Már csak des Grieux és kis Manon van.

Aztán a hang elhallgat………

 

  

Fotósarok