Don Carlos

Minden főszereplő magányos, mindenki mást szeret.

A Maladype Színház társulata nagy vállalkozásba fogott. A több részes vállalkozás első állomásaként, mintegy előbemutatóként láthattuk Schiller Don Carlos c. drámájának előadását. (A vállalkozás további része lesz ősszel Goethe Egmont c. darabja, melyet a Don Carlossal Alba hercegének szerepe kapcsol össze, majd pedig valamikor a távolabbi jövőben a két előadáshoz kapcsolódó Carlos ügy című „bírósági per”). Miután előbemutatóról van szó, elképzelhető, hogy az őszi bemutatóig néhány ponton változik, cizellálódik még az előadás.

     A Don Carlos a világirodalom egyik legmonumentálisabb, legbonyolultabb drámája. A rendkívül összetett darabot nagy, romantikus érzelmek, bonyolult jellemek, sokrétű filozófiai, társadalmi mondanivaló jellemzi.

     Balázs Zoltán rendezése a szükségből erényt kovácsolva lehánt minden külsőséges elemet a darabról. Nincsenek nagy ki-, és bevonulások, pompázatos díszletek, történelmi tablók, operás gesztusok, hiszen a Maladype Bázis polgári lakásának nagyszobája eleve nem is tesz lehetővé nagyszínpadi megvalósítást. Csak a dráma van. Ez a rendezés, mint egy röntgenfelvétel mutatja meg a dráma lényegét. Emberek vannak különféle jellemekkel,

különféle érdekekkel, különféle elkötelezettségekkel, különféle világnézetekkel. Ezeket az embereket köti össze a darab cselekménye, rokoni, családi, szerelmi és politikai kapcsolatok, érdekek,és ellenérdekek révén. Ezek miatt szenvednek, harcolnak, küzdenek és buknak el a szereplők. Az előadás erről szól, ezeket a viszonyokat, viszonyrendszereket tárja fel mindenféle mellébeszélés nélkül, mondhatni kamarazenei lényegretöréssel.

     A szoba közepét kerek, kétszintes dobogórendszer foglalja el. Tetején, a legmagasabb szinten, narancsfa, érett gyümölcsökkel, a dobogóban különféle fiókok, melyekből a szükséges kellékek kerülnek majd elő. Az előadás szereplői a dobogó alsó szintjén foglalnak helyet. Amikor szerepük megkívánja, felállnak és belépnek a darabba, majd a következő jelenet alatt visszaülnek, és mozdulatlanságba merevedve néznek a semmibe, mintha jelen se lennének. Ez a megoldás elősegíti, hogy az előadás jelenetei zökkenő nélkül olvadjanak egymásba, szinte filmszerű vágással, képről képre, jelenetről jelenetre.

     A színházi tér sajátossága, a helyhiány és a nézők közelsége miatt az éppen játszók mozgásai és a némán ülő szereplők aktuális helyváltoztatásai nagyon gondos koreográfia szerint történnek. A játék nagy része a talajszinten zajlik az emelvény körül, nagy horizontális mozgásokra nincs lehetőség. Néha, kiemelt pillanatokban vertikálisan bővül a tér, ekkor lépnek az emelvényre. A legfölső szintre pedig még ennél is ritkábban, csak nagyon fontos drámai helyzetekben és csak nagyon fontos szereplők, ezzel mintegy reflektorfénybe kerülnek, kiemelődnek ezek a különlegesen drámai szituációk és mondanivalók.

     A 10 éves Maladype eddigi legnagyobb és legnehezebb feladatát oldják meg a színészek.

Ebben a darabban minden főszereplő magányos, mindenki szeret, de mindenki valaki vagy valami mást. A király szereti a feleségét, de nem igazi társa, igazán a hatalmat szereti. Erzsébet nem szereti férjét, nem igazi társa, talán Carlost szerette, amíg szeretni tudott. Eboli hercegnő miközben Fülöp király szeretője, Carlost szereti, de az elutasítja őt, ezért elárulja. Posa márki Carlost szereti és a politikát, elvont eszmékbe szerelmes, magányos figura. Alba herceg az intrikába szerelmes, a Főinkvizitor pedig a lelkek és életek fölötti korlátlan hatalomba.

A darab központi figurája II. Fülöp spanyol király. Az egyik legösszetettebb színpadi figura. Egyszerre abszolutista, zsarnoki uralkodó, féltékeny férj, hatalmának elvesztésétől rettegő király, fia szeretetére vágyó, de azt mégis elutasító apa, fiát az inkvizíciónak áldozatul dobó, barát nélküli, rideg férfi. Alakítója Kuna Károly először szerepel a Maladype társulatában, mégis gond nélkül illeszkedik játéka az együttes stílusához. Nem öregember, középkorú férfi, alakításában fő hangsúlyt a keménység, ridegség, a parancsolás kapja, hideg kőszobor, de néha egy-egy pillanatban elárulja legbelsőbb titkait, akkor feltárul a máz alatt már-már elveszett ember is. Jelmeze, akárcsak a többi szereplőé telitalálat. A Benedek Mari által tervezett jelmezek egyszerre utalnak a korra, miközben nagyon is mai viseletek.

     Fülöp fia, az infáns, Don Carlos, Lendváczky Zoltán. Alakításában Carlos túlfűtött személyiség. Pezseg benne az elfojtott szerelem Erzsébet, a király felesége iránt, aki annakelőtte az ő menyasszonya volt. De egy pillanatban kiderül, hogy nem marad érzéketlen a szép Eboli hercegnő iránt sem. Szinte szétfeszíti a politikai tettvágy Németalföld népének megmentésére. Vágyik apja szeretetére, megalázkodni is hajlandó, de nem képes apját meggyőzni jószándékáról, a köztük feszülő ellenségeskedést nem tudja feloldani. Egyetlen barátja iránti bizalma is megrendül, csak az utolsó pillanatban Posa halálakor érti meg annak szándékait.

     Posa márki, Rodrigo a drámairodalom egyik legszebb férfiszerepe. Schiller gondolatainak kimondója. Egy eszme, a liberalizmus, a szabadság eszméjének megtestesülése.  Orosz Ákos alakításában nem csak a szimpatikus, világlátott, Carlosért rajongó fiatalembert ismerhetjük meg. Egy nagy drámai pillanatban, hatalmas jelenetben, az előadás csúcspillanatában fejti ki a jó és a rossz hatalomról, a jó és a rossz uralkodóról szóló gondolatait a királynak. Miközben tragikus hőssé válik, rájövünk, hogy nagyrészt magának köszönheti sorsát. Posa póza, a politikai intrikus szerepe, túlbonyolítja a játszmát, a stratégiát, saját magát ejti csapdába, ez válik végzetévé.

     A dráma negatív hőse, Alba hercege, Keszég László. Ő a király és fia közötti viszony szándékos megrontója, politikai karrierista, itt és most meglehetősen kisszerű, szimpla intrikus. Nem éreztük azt a zsigeri gonoszságot és kegyetlenséget, dühös elszántságot, amivel Németalföldre fog rárontani, ami miatt úgy jellemzik őt a dráma szövegében, hogy jele a pestis lehetne.

     Eboli hercegnőt Varga Gabriella alakítja. Szerelmes Carlosba, aki nem szereti őt viszont, ezzel megalázza. Félreértésből létrejött éjszakai találkozójukon a mosolygó szemmel és mosolygó szájjal csábító nőből, a helyzetet nem értő kissé riadt, majd érzelmeit nyíltan bevalló asszonnyá válik. Aztán amikor megérti a valóságot, akkor lesz bosszúálló intrikussá. Végül a királynővel szemben elkövetett bűneit bevallva válik erkölcsi hullává.

     Valois Erzsébet szerepét Tankó Erika játssza. Ő francia királylányként kívülálló ebben az udvarban. Fülöp király felesége, de Carlos volt menyasszonya. Nem szerelmes a férjébe, de nem is csalja meg. Amikor Fülöp porig alázza, védtelen szánandó nő. Már nem szerelmes Carlosba se. A végleges búcsú pillanatában adja csak át magát a Carlos iránti érzéseinek. Félig akarva, félig akaratlanul bekerül az udvar politikai játszmáiba. A király feleségeként férje nézeteit kellene képviselnie, de ő Posa politikáját támogatja. Csak vesztese lehet ennek a játszmának.

     Blasek Gyöngyi két szerepet is játszik az előadásban. Fülöp és Erzsébet kislányát, aki pont szülei legnagyobb vitája közben lép színre. Öreg gyerek, aki idegesítő, gyerekes közbeszólásaival, mintegy zavaró tényezőként oldja is és feszültebbé is teszi a vitát.

     Majd később Főinkvizítorként nem nélküli, fojtott hangú, érzéketlen sakkjátékos, aki emberi életekkel sakkozik. Hátborzongató, ahogyan Posa márkiról beszél a királlyal. Mintha egy leltári tárgyról beszélne, amit a király gondatlanul megölt, tönkretett, holott szüksége lett volna rá díszhalottként, példát statuálni, bemutatni, hogy bármilyen hatalmasság is valaki, az inkvizíció keze mégis eléri. A megalázott, megfélemlített király végül saját fiát, Carlost adja cserébe az inkvizíció kezére. Tudjuk mi lesz a sorsa. Ez nem a Verdi opera, itt nem jön a császár, V. Károly a megmentő.

     Ezzel aztán Fülöp végleg magára marad, nem marad senki és semmi körülötte, csak a királyi kripta, az Escorial ráboruló sötétje.