Wagner Napok
A drezdai változat került színre.
Június 3-án vasárnap tartották az idei Wagner Napok első előadását a Művészetek Palotájában, Wagner Tannhäuser című operájának bemutatóját. A szóban forgó operának több változata is ismert, ezúttal az úgynevezett drezdai változatot játszották. Az előadást a Wagner Napok kitalálója, életre hívója és állandó karmestere Fischer Ádám vezényelte, a tőle megszokott magas színvonalon. Fischer Ádám karmesteri jelenléte biztosíték a zenei lebonyolítás világszínvonalára.
Tannhäsuer szerepét a Budapesten jól ismert Robert Dean Smith énekelte, ismét bebizonyítva, hogy nem véletlenül tartozik a Wagner tenorok élvonalába.
Erzsébet szerepét az eredetileg meghirdetett német énekesnő helyett, mintegy beugrással, Szabóki Tünde vette át. Azt kell mondanunk, hogy a cserével egyáltalán nem jártunk rosszul, remek énekes alakítást hallottunk.
Vénuszt a Németországban élő orosz énekesnő Elena Zhidkova alakította. Különösen szép és érdekes színű hangja nem volt már ismeretlen előttünk, a lipcsei Rienziben nyújtott alakításáról már néhány évvel ezelőtt e lap hasábjain is beszámoltunk. Most sem okozott csalódást.
Hermann őrgróf fontos szerepében a nagyszerű Bretz Gábort hallottuk. Wolframot a számunkra eddig ismeretlen, de a szerepben kiválóan helytálló Lauri Vasar énekelte.
Ha csak egy koncert előadás lett volna, akkor ennyivel megelégedve, egy remek hangverseny emlékével térhettünk volna haza. Ám az előadáshoz sajnos szcenikai is tartozott, mégpedig az eddig ismeretlen Matthias Oldag minimalista rendezése, ami önmagában még nem volna baj, hiszen a Wagner Napok eddigi előadásai is ebben a stílusban szólaltak meg, így például a legelső előadás Parditka Magdolna és Szemerédy Alexandra zseniális Parsifal rendezése is. Amit viszont ezúttal láttunk az, nagyon is kiábrándító volt, a szcenikában nem kaptunk semmit a mű bensőségességéből, sem monumentalitásából.
Miután a drezdai változatot játsszák, az előjátékot nem követi a bacchanália jelenet, hanem azonnal az események közepében találjuk magunkat. A hangversenyterem orgona karzatát és orgonáját egy hatalmas, és csúnya, szürke, csenevész erdőt ábrázoló vetített kép takarja, némiképp szájbarágósan utalva a helyszínre, Thüringia erdeire. A színpad feketével borítva, közepén egy szintén fekete, kissé magasított emelvény, a nézőtér felőli oldalán néhány piros fényű, világító neoncsővel. Rajta egy nagyméretű, fehér függönyökkel határolt hasáb, benne egy modern vonalú piros franciaággyal és egy tévékamerával. Ez a Vénusz barlang, a címszereplő és Vénusz istennő szerelmi fészke. Először mintha tévé-közvetítést látnánk, majd elhúzzák a függönyt és megkezdődik kettejük vitája, melynek során Tannhäuser, megunván a testi örömeket, szabadulni igyekszik Vénusztól. Először az egyik majd a másik függönyt szakítja le, míg végül a végső elválást szimbolizálva letépi mindet. Vénusz sértődötten kivonul a színről. Ekkor színváltozás következne, hiszen a felvonás második képe a szabadban, a Wartburg előtt játszódik. Ehhez nyújt vizuális segítséget a vetített erdő, ámde az első képből ismert tűzpiros ágy itt maradt, szorgalmasan kerülgeti is mindenki. Talán az elsüllyedt Vénusz barlangot szimbolizálja? Vagy csak nincs lehetőség kivinni? Minden esetre itt tér magához Tannhäuser, itt halljuk a pásztorfiú sípjának hangját, majd májust köszöntő énekét, itt találnak rá társai és beszélik rá a maradásra, Erzsébet nevével.
A második felvonás, a híres dalnokverseny, a Wartburg várának „hangversenytermében”, a dalnokok csarnokában játszódik, szinte kínálva a lehetőséget a Müpa hangversenytermének bejátszására, a jelenlevő közönséggel, mint a dalnokverseny nézőivel együtt. Ehelyett azonban marad az erdő, ami eltakarja a terem egy részét, marad a fekete színpadborítás, a fekete dobogó. Ezen modern fekete bőrfotelek, és fekete műanyag székek várják a dalnokversenyre látogató thüringiai nemes hölgyeket és urakat, akik mindannyian feketébe öltözve a nézőtér felől vonulnak a színpadra, miniszoknyás, tűsarkús hostess kisasszonyok segítségével, akik majdnem annyira barátságtalanok velük, mint a Müpa valódi jegykezelő személyzete a valódi közönséggel. Az énekverseny szereplői is mind feketébe vannak öltözve, egyedül Tannhäuser zakójának szivarzsebéből látszik ki egy piros kendő csücske, ezzel a hihetetlenül ötletes megoldással utalva Vénuszra. A kisasszonyok behoznak egy Wartburg várát ábrázoló makettet is, amelyet posztamensre helyeznek, mintha valami táncdalfesztivál győzelmi díja lenne. Lezajlik a dalnokverseny. Amikor a címszereplő Vénuszt említi, hozzá dalol, akkor Vénusz megjelenik, lassan átvonul a színpadon, de mivel senki nem törődik vele, szépen eloldalog. Ezután Erzsébet annak rendje és módja szerint megmenti a dalnokot társai haragjától, aki vezekelni indul Rómába a zarándokokkal.
A harmadik felvonásnak a Wartburg előtti erdőségben kellene játszódnia. Ezért csodálkozással vegyes meglepődéssel látjuk a szünet után, a vetített erdő előtt elhelyezett tíz darab fekete koporsót és a vetített fákra akasztott koszorúkat. Először azt hittük, hogy a Lammermoori Lucia utolsó felvonását fogják adni, ott ugyanis Edgardo ősei sírboltjában búcsúzik az élettől, tehát ott helyénvalók a koporsók. De itt? Aztán megjelenik Erzsébet mezítláb, vezeklőruhában, vagyis fehér hálóingre vett nagykabátban, némiképp egy hajléktalan benyomását keltve. A koporsók közé bevonulnak a Rómából visszatért zarándokok, Tannhäser nincs közöttük. Erzsébet elénekli gyönyörű imáját, és aztán tesz valamit, amiről nem teljesen tudni, hogy mit, ugyanis az általános sötétségben a nézőtér távolabbi pontjairól inkább csak sejteni lehet az eseményeket, mint látni. Úgy vélem, hogy mérget iszik, vagyis öngyilkos lesz. Ami azért különös, mert imájának szövege szerint reméli, hogy bűntelenül száll a mennybe, ahol imádkozik szerelme bűnbocsánatáért, márpedig aki öngyilkosságot követ el, az nem bűntelenül száll a mennybe. Erzsébet minden esetre behanyatlik egy koporsó mögé, durván ellöki az őt kísérő Wolframot és meghal. Betámolyog Tannhäuser, a híres római elbeszélésben elmeséli Wolframnak, hogy a pápa nem oldozta fel. Ezután gondosan elszorítja karját egy szíj segítségével, fecskendőt vesz elő és belövi magát, erre mintegy vízióként megjelenik Vénusz. Tannhäuser meghal, Vénusz is összeroskad. Csak Wolfram ácsorog esetlenül a színen, míg végre a csoda, a megbocsátás jeléül a friss zöld lombot hajtó pápai pásztorbot helyett az ujjongó kórus behoz egy fonnyadt zöld ágacskát, amit letesznek a földre. Ezzel ér véget az előadás.
A látottak alapján Matthias Oldag rendezésről leginkább azt lehet elmondani, hogy sivár, szegényes, vizuálisan csúnya, alulvilágított, ötlettelen, és modernkedő. A rendezőnek nem, hogy eredeti ötlet, de láthatólag az égvilágon semmi nem jutott eszébe a darabról. Modernista előadások közhelygyűjteménye. (a kábítószeres lázálom például tucatnyi színházi előadásból köszön vissza)
Az egész előadás rendezéséről, de különösen a harmadik felvonásról leginkább Seress Rezső világhíres dalának a szövege jutott eszünkbe:Szomorú vasárnap.
