Seregi László
A magyar táncművészet zseniális koreográfusa.
Amikor, négy évvel ezelőtt, 80. születésnapja alkalmából – számtalan addig kapott kitüntetése mellé -,az EuroPAS Magyar Táncdíjat megkapta, az Operettszínház közönsége felállva, dübörgő tapssal köszöntötte korunk zseniális koreográfusát.
Seregi ott állt a színpadon, egyik kezében a gyönyörű díjjal, másik kezében a mikrofon és alig tudott megszólalni a meghatottságtól.
Ott ültem a nézőtéren én is. És nagyon sokan voltunk mindannyiszor, ahányszor Seregi Lászlót köszöntötték, vagy ahányszor balett-bemutatójára került sor. Az előadások után a táncosok között, minden alkalommal ott állt és fogadta az ünneplést a csodálatos koreográfiákért, a megrendítő művészi élményekért.
Idézzük fel az életrajz fontosabb állomásait. Kaán Zsuzsa írja Seregit bemutató kiváló könyvében:
„Már majdnem húszéves (1949), amikor – grafikusi képzettsége ellenére, s minden táncos előképzettség nélkül mégis a táncot választja hivatásának. A Honvéd Együttes tagjaként Szabó Ivántól tanulja a néptáncot, s ugyanitt Nádasi Marcellától a klasszikus balettet. 1957-ben pedig – az operaházi társulat válságos megfogyatkozásának „köszönhetően” – az Operaházhoz szerződik, és egy évtizeden át operabetéteket komponál.
A Pécsi Balett létrejöttét követően (1960) a Magyar Állami Operaház balett-társulata, – bár őszinte szakmai érdeklődéssel -, ám mégiscsak évszázados hegemóniájának elvesztését élte meg. Ahhoz, hogy az együttes hírneve ismét, s tán soha nem tapasztalt fényességgel ragyogjon, épp Seregi „érkezését” kellett kivárniuk: a rendkívüli fiatal művészét, aki első önálló s mindjárt három-felvonásos balett-drámájával, a Spartacus-szal (Hacsaturján, 1968) máris korszakos művet alkotott.
A Spartacus ugyanis – példátlanul a magyar színpadi tánctörténetben -, máris összegezte mindazt, ami a koreográfus személyes szakmai pályafutásában, továbbá az Operaház addigi balett-életében igazán jelentős volt: a harangozói nemzeti balett-stílus hagyományait, a szovjet balett-drámák romantikus realizmusát és monumentalizmusát, valamint a magyar színpadi néptánc (katonatánc) stílusának őserejét és nemes pátoszát.”
Hálás vagyok a sorsnak, hogy végig kísérhettem Seregi László egész pályafutását. A kezdetektől csodáltam a „Spartacust”, a „Sylvia” bűbájos balett-persziflázsát, a Csontváry-nak emléket állító „Cédrust”, a „Változatok egy gyermekdalra” tüneményes tánc-szvitjét, majd a nagyszerű pálya koronájaként a Shakespeari drámairodalom három gyöngyszemét: a „Rómeó és Júlia” a „Szentivánéji álom” és „A makrancos Kata” remekműveket.
Seregi életművében, ezeken túl, előkelő helyet foglal el a musical. Ő volt az aki a Madách Színház legsikeresebb előadásának koreográfusaként a „Macskák”-at színpadra vitte, s a darab a mai napig világszínvonalú előadásaira özönlik a közönség.
Számos alkalommal készítettem vele interjút, sokat beszélgettünk a világsikereiről. Idézném azokat a mondatait, amik a legtökéletesebben fejezik ki Seregi László életfelfogását:
A gonoszság nem tud táncolni, a háborúkat nem mosolyogva csinálják. Álljatok ellen a gyűlöletnek, a Tánc gyógyír, a Tánc boldogság, a Tánc fiatalság, a Tánc az Élet!
Én minden mozdulatomat e célért hoztam a világra.
És most elment a magyaroknak világhírnevet szerzett koreográfus, Ausztráliától Európán és Amerikán át elismerik és szeretik és elő is adják alkotásait, hiszen sok társulatnak ő maga tanította be műveit. Azonban számon tartják a budapesti előadásokat is és jönnek, ide utaznak, hogy láthassák őket. A Magyar Nemzeti Balett tagjai boldogok, hogy ismerhették, hogy előadhatták műveit. A magyar táncosok világában a huszadik század két zseniális koreográfusát Harangozó Gyulát és Seregi Lászlót mint fényes és egyedülálló csillagokat tartják számon.
2012. május 24-én – a szokásokhoz hűen, a Kossuth díjas, Kiváló művészeket, az örökös tagokat -, az Operaház aulájában ravatalozták fel Seregi Lászlót is, ott búcsúzott tőle a társulat, a magyar művészvilág és a balett-rajongók népes tábora.
Elképesztő és felháborító, hogy a közszolgálati televízió híradójától nem volt ott sem szerkesztő, sem operatőr, és ennek következtében az esti adásban egyetlen szóval, egyetlen snittel nem számoltak be a hazai kulturális élet egyik legnagyobb egyéniségének búcsúztatásáról.
Akiknek feladatuk lenne minden fontos eseményről beszámolni, azok nem végezték a kötelességüket. Arra gondolok, hogy ők már régen nem lesznek sehol, az archívum sem őrzi munkájukat, de Seregi Lászlóról még akkor is mindenki tudni fogja, hogy mit tett a magyar táncművészetért.
Egyik cikkemet így fejeztem be:
„Drága Művész Úr!
Nem győzöm hangsúlyozni, mennyire hálás vagyok a munkásságáért, és – talán mondhatom -, a barátságáért. Engedje meg, hogy számos rajongója nevében magam is gratuláljak kitüntetéseihez! A jó Isten adjon Önnek még hosszú életet és jó egészséget!”
A hosszú élet megadatott neki, de az utolsó időben már egészsége bizony nem volt a régi. Itt hagyott bennünket, de művei élnek és minden alkalommal örömet és boldogságot jelentenek az előadóknak épp úgy, mint a közönségnek.
