Szabadidő magazin - Lipcsében jártunk, Rienzit láttunk
Szabadidő magazin

Lipcsében jártunk, Rienzit láttunk

2009. szeptember 30. 22:00 | Gold György

Barangolás német földön, a zene birodalmában.

Esős hajnalban indultunk. Passau után azonban kisütött a nap.

  Csillog a fény a Dunán.

Késő délután érünk Bayreuthba. Rövid séta: Barokk Opera. A Wahnfried, a kertben Wagner és Cosima sírja. Siegfried strasse: Liszt lakóháza ahol oly méltatlanul fejeződött be földi pályafutása.

 

  Másnap reggel első utunk a Festspielhaus. Most nincs előadás vagy próba. Már vár minket a Hausmeister, aki megmutatja az épületet. A nézőtér. Mennyire más így üresen, mint nyáron az előadáson és mennyire más a földszint második sorából, mint a Galériáról.

   Aztán a híres, fedett zenekari árok. Állok a karmesteri dobogón. Ott, ahol Wagner, Siegfried Wagner, Richard Strauss, Hermann Levi, Richter János, Toscanini, Furtwängler, Karajan, Knappertsbusch, Karl Böhm, Solti György, James Levine, Daniel Barenboim, Fischer Ádám és még sok világhírű dirigens állt.

   Innen a színpadra megyünk. Ezeken a deszkákon énekltek a NAGYOK: Mátray Dezső, Amalia Materna, Pilinszky Zsigmond, Max Lorenz, Kirsten Flagstad, Lauritz Melchior, Maria Müller, Astrid Varnay, Hans Hotter, Birgit Nilsson, Kónya Sándor, Anja Silja, Siegfried Jerusalem, Marton Éva, Peter Hofmann, Waltraud Meier, Placido Domingo, Nina Stemme és a többiek. Kinézek a vasfüggöny ajtaján, szemben az üres nézőtér. Megcsap a Génius Loci, a hely szelleme. Régi tapsok visszhangja. Kik ültek ezen a nézőtéren? Császárok, királyok, hercegek, diktátorok, tömeggyilkosok, kancellárok, politikusok, költők, humanista írók, gyilkosok és áldozatok, katonák díszegyenruhában, sebesült katonák, vesztesek és győztesek, gazdagok és szegények, hírességek és hírhedt hírességek, na és persze a wagneri muzsika igazi rajongói. 132 év történelme . Hallgat a nézőtér. Becsukom a vasfüggöny ajtaját. 

Tovább Wartburg vára felé. Türingische Wald. A Thüringiai Erdő. Most értem meg, hogy miért olyan fontos az erdő a német romantikában. Carl Maria von Weber, Schumann, Mendelssohn, Liszt, Wagner, Richard Strauss erdőinek hangját hallom, amikor lenézek a vár elől az ezerszínű őszi lombokra.

   A Wartburg. Egy darab német történelem. Irodalom és zene. Mozaikok. Szent Erzsébet élete képekben. A magyarországi (?) varázsló, Erzsébet Kisasszony lelki támasza Klingsor. Rózsacsoda. Eszünkbe jut Liszt műve a Szent Erzsébet legendája. Falfestmények: minesängerek és a dalnokverseny. Wolfram von Essenbach, Walter von der Vogelwide, Biterolf. Wagner operájának a Tannhäusernek a helyszíne. A dalnokok csarnoka. „Dich, teure Halle grüss ich wieder”- énekli Erzsébet a Csarnok áriában.

   Aztán lépcsők, falak, folyosók. Luther szobája. Itt fordította németre a Bibliát. Itt vágta a megjelenő ördöghöz a tintatartóját. 

Esti séta a kivilágított Eisenachban. Bach szülőháza és szobra, Luther ház és Luther szobor. Reggel indulunk Weimarba. Zuhog az eső. Gyalogos városnézés esőben. Schiller és Goethe emlékek. Kettejük szobra ázik a színház előtt. Szemben vele Bauhaus múzeum. A kerti lak. Liszt háza: benne múzeum. Nézünk, ázunk, fázunk.  

   Másnapra megjavul az idő. Lipcsébe érünk. Városnézés busszal és gyalog. Idgenvezetőnk meglepő figura. Hosszú ősz szakáll, ősz lófarok. Művészi produkciókkal szórakoztat bennünket. Szájharmonikán játszik.  Széles a repertoár: Örömóda,  Magyar táncok, népdalok. Közben nézzük a várost. Schiller házacskája, ahol az Örömóda született, Gewandhaus (Finoman szólva: nem szép), belváros: mindent átszelő érthetetlen kék csövek. Kicsit távolabb a Népek csatája emlékmű. (finoman szólva: rémes)

   A buszozás után gyalogos séta: Miklós templom, Piactér, Tamás templom, Bach emlékek. Emléktábla a ház helyén, ahol Wagner született.

   Megyünk a szállásra átöltözni, majd vacsora egy hangulatos étteremben. Hatkor kezdődik Wagner ritkán játszott korai operájának a Rienzinek az előadása.  Rövid séta után megérkezünk az Operába. Kinézetre mint az Erkel Színház.

 A több mint ötórás darabot elviselhető, három és félórára meghúzva játszották. Elmaradt például a majd félórás balett-betét. Viszont néhány szereplő szövegének megkurtítása a szerep jelentőségét erősen csökkentette.

   A rendezésről az mondható el leginkább, hogy nem volt rendezés ( Nicolas Joel) Sokkal inkább félig szcenírozott koncertre hasonlított, mint valódi színházi előadásra. A darab színpadi kiállítása nem került túl sokba. Az első felvonásban az antik Róma térképe, rajta egy lyukkal és egy létra volt látható, amelyen szegény Irenet rángatták le, leányrablás címén. A második felvonásban láttunk kb. 15 darab széket és egy valóban pompázatos kristálycsillárt.

A további három felvonásban Róma jellegzetes épületeinek embermagasságnál jóval kisebb makettjeit csodálhattuk, némiképp Minimundusra emlékeztető formában. Ettől a darab második része meglepően hasonlított a Gulliver Lilliputban c. mesejáték gyermekszínházi előadására. Az utolsó jelenetben meglehetősen mulatságosra sikerült a megoldás, hogy az énekesek hasáig érő mini Capitolium felgyújtott tornya temette (volna) maga alá a szereplőket. Sajnos a rendező a művészeket nem segítette a jellemábrázolásban, ezért az énekes-színészi alakítások megmaradtak a bevált operai sablon-színjátszás szintjén.

   A zenét a Gewandhaus Zenekar szolgáltatta. Axel Kober vezényletével szépen, erőteljesen, de nem harsogva játszottak, bár arra a darab bőven adna lehetőséget. Az Operáhaz kórusa nagyszerűen szólaltatta meg a lenyűgöző kórusjeleneteket.

   Rienzi hatalmas méretű hőstenor szerepét Stefan Vinke énekelte. Néhány bizonytalan pillanattól eltekintve végig bírta hanggal és erővel, nagyon megerőltető szerepet. Az utolsó áriája: Rienzi imája nem csak a szerep, hanem az egész darab csúcspontja volt.  Irene amúgy sem túl jelentős szerepét a húzások minimálisra csökkentették, ezért alakítója, Marika Schönberg a darab nagy részében csak néma szereplőként volt jelen a színpadon.

   Adriano nadrágszerepét Elena Zhidkova szép mezzoszoprán hangján hallgathattuk. Jobban jártunk ugyanis ha csak hallgattuk és nem néztük. Tipikus esete annak, amikor egy  filigrán alkatú énekesnőt férfiruhába bújtatnak. Így aztán sokszor mintha paródiát láttunk volna.  Kár, mert az énekesnő nagyszerű hangi adottságokkal rendelkezik.

   Stefano Colonna kissé eljelentéktelenített szerepében honfitársunkat Sebestyén Miklóst hallottuk.

 

  A rövidítések és összevonások által egy elviselhető hosszúságú, szép, élvezhető operát láttunk, amely bár még nem viseli magán a későbbi, érett Wagner stílusjegyeit, de a hatásos áriák, nagyszabású finálék és hatalmas kórusok által mégis jelentős műnek bizonyult. Olyan műnek, amelyben felfedezhettük a későbbi Tannhäuser és Lohengrin zenei csíráit is.

  Örülünk, hogy láthattuk és örülnénk ha Budapesten is láthatnánk, hallhatnánk, a magyar közönség is megismerhetné Wagnernek ezt a korai művét, ha máshogyan nem hát koncert, vagy félig szcenírozott formában, esetleg a Wagner Napok keretében.

 

Fotósarok