Szerelmi bájital

Donizetti műve élő opera közvetítésben.

     Az operairodalom egyik legnépszerűbb, legkedvesebb darabjával kezdődött a Metropolitan Opera élő közvetítéseinek 2012/13-as évada az Uránia Nemzeti Filmszínházban is csakúgy, mint a világ számos városának mozijában, előadótermében.

     Donizetti 1832-ben bemutatott Szerelmi bájital című művének meghatározása melodramma giocoso, vagyis játékosan, tréfásan előadandó zenés színmű, szomorkás felhangokkal. Ennek a meghatározásnak tökéletesen megfelel Donizetti műve. Egyszerű történet, vidám fordulatokkal, de sem a zene, sem a szöveg nem nélkülözi a szomorkás hangulatokat.          

     A  cselekmény a 19. században, egy itáliai kisvárosban, vagy inkább faluban bonyolódik.  Itt él a gyönyörű, valamelyest művelt, de kissé rátarti Adina, akibe fülig szerelmes Nemorino (Senkicske) a szegény, viszont nem túl eszes parasztfiú. A lánynak tetszik a fiú csodálata, legyezgeti hiúságát, de még jobban tetszik a faluba érkező katonák díszes egyenruhájú, nyalka őrmestere: Belcore (Szépszív).  A hiú katona persze szintén nem marad érzéketlen a szép Adina iránt, ezzel kétségbeesésbe kergetve vetélytársát Nemorinot. Ekkor érkezik a faluba díszes kocsijával a csodadoktor Dulcamara (Édeskeserű) aki minden bajt meggyógyító elixírt árul a hiszékeny falusiaknak. Amikor Adina kezét nyújtja Belcorenak, és már az esküvőt készülnek megtartani, Nemorino bajában a doktorhoz fordul, szerelmi bájitalt kérve tőle. A doktor- természetesen jó pénzért- ad is egy üveggel a naiv fiúnak azzal, hogy ha ezt megissza minden lány szerelmes lesz belé, természetesen Adina is. Nemorino az utasítás szerint megissza a jóféle bordeaux-i bort, ami az üvegben van. Ebből aztán bátorságot merít, de ez még mindig nem tűnik elegendőnek Adina meghódításához, ezért még egy üveggel akar vásárolni, ám pénze már nincs, nem tehet mást, pénzért beáll ellenfele, Belcore csapatába katonának. Az így szerzett összegből megveszi a második üveg „elixírt”. Rögtön hatalmas sikere lesz a falubeli lányok körében, akik már tudják, hogy a fiú nagybátyja meghalt és nagy örökséget hagyott rá, ám Nemorino ezt még nem tudva a bájital hatásának gondolja. Adina szívét meghatja Nemorino önfeláldozása, visszaszerzi az őrmestertől a fiú által aláírt okmányt és bevallja, hogy nem Belcorét szereti, hanem Nemorinot.

     Az előadás rendezője Bartlett Sher a MET szokásához híven, teljesen hagyományos, naturalista-realista előadást rendezett. Modernizálásnak, modernségnek, vagy pláne modernkedésnek nyoma sincs ebben az előadásban. Michael Yeargan díszlettervező egy itáliai falu és környékének pontos papírmasé másával rendezte be a színpadot, amely valószínűleg bármely száz évvel ezelőtti előadásban is ugyanígy nézhetett ki. ( A színváltozás alatt tanúi lehettünk, hogy milyen gyorsan és ügyesen rendezik át a díszletezők a MET hatalmas színpadát. Láthattuk azt is, hogy míg az esküvői ételek egy része műanyagból készült, a másik része valódi sült csirke és valódi spagetti.) Catherine Zuber jelmeztervező a díszletekhez illő, korhű jelmezekbe öltöztette a szereplőket.

     A MET nagyszerű zenekarát és kórusát ezen az estén Maurizio Benini vezényelte, remekül.

     Dulcamara csodadoktor szerepe az egyik leghatásosabb vígoperai buffó basszus szerep. Ezúttal a kistermetűnek nem mondható Ambrogio Maestri énekelte remek hanggal, játszotta nagy kedvvel és jó kedéllyel a hálás szerepet.

     A nyalka Belcore őrmester szerepében Mariusz Kwiecien a MET egyik bariton sztárja lépett fel, aki valóban minden külső és hangbeli adottsággal rendelkezik a szerep életre keltéséhez. Baritonja most is kitűnően szólt: ha Adinának énekelt, behízelgő bársonyossággal, ha ellenfelével Nemorinoval vitázott: keményen, hősiesen.

     Nemorino az operairodalom egyik legnépszerűbb tenorszerepe. Ezúttal Matthew Polenzani alakította. Őt a MET közvetítések során több fontos szerepben is láthattuk, hallhattuk. Hangilag mindig megfelelő teljesítményt nyújtott ámde játékának színvonalában meg sem közelítette partnereit (pl. Alfréd szerepében a Traviatában Natalie Dessayt). Ezúttal azonban mintha kicserélték volna. Minden színpadi megmozdulása élettel telítődött, felmutatta Nemorino jellemének többféle vonását: a naivitást, a vívódást, a kétségbeesését, a szerelmes férfit, az önfeláldozó szerelmest, a bájital hatására bátorságot merítő férfit. Hangja kinyílt, gyönyörűen, tisztán, líraian szárnyalt. A vígoperában két fontos, csodaszép áriája van. Az egyik a darab elején, amikor Adina szépségéről, kedvességéről áradozik (Quanto é bella, quanto é cara).  A másik a darab vége felé, az operairodalom egyik legnépszerűbb, legszebb, lírai, fájdalmasan szomorkás tenoráriája a viszonzatlan szerelemről: Una furtiva lagrima. Polenzani ezen az estén szépen, hibátlanul, magával ragadóan énekelte mindkettőt éppen úgy, ahogyan az egész szerepet. Az este háziasszonya Deborah Voigt interjújában elmondta, hogy Polenzani ezt a szerepet olyan elődök után énekli, mint Caruso vagy a felejthetetlen Pavarotti. Igen, utánuk valóban hihetetlenül nehéz ezt a szerepet ugyanolyan színvonalon elénekelni. Ám Polenzani szerencsére nem akart egyikre se hasonlítani, végre önmaga volt, önmagára hasonlított és a nagy elődök nyomába lépett.

     Adina szerepét a MET mondhatni mára elsőszámú szoprán sztárja Anna Netrebko élte. Igen élte, nem alakította. A színpadon valódi hús-vér embert láttunk, nem operai szereplőt. Netrebko egyszerre volt gyönyörű, rátarti, okos, elbűvölő, hódító, gyötrődő, számító, szánakozó, női könnyekkel férfiakat legyőző, vidám, tüzes. És még ki tudja hányféle színe volt, nem lehetett számolni és nem is kellett, csak csodálni. Ő nem játszik, nem alakít, olyan természetességgel van jelen a színpadon, mint más a hétköznapi életében. Különösen a darab második felében csillogott, hangilag tökéletes formában, szárnyalóan énekelt. Színekben, zamatokban gazdag szopránja telten, fényesen szólt, a virtuóz koloratúrák olyan természetességgel gyöngyöztek mintha nem is énekelne, hanem csak csevegne.

     Ez az előadás bebizonyította, hogy ha ritkán is, (még a MET-ben is ritkán) de van tökéletes operaelőadás. Ez az este, a Szerelmi bájital előadása tökéletes volt. Régen láttam előadás végén ennyi boldogan mosolygó embert, mint ennek az estének a végén.

      Adina és az immár gazdag Nemorino egymásra talált, Belcore újabb faluba indul újabb lányokat meghódítani, Dulcamara doktor pedig jól megszedte magát a hatásos bájitalból származó bevétellel. Így aztán a darab végére nem csak a közönség, a szereplők számára is megérkezik a boldogság.