Szabadidő magazin - Otello
Szabadidő magazin

Otello

2012. október 29. 19:53 | Gold György

A közelképek rontották az összhatást.

     A Metropolitan Opera élő közvetítéseinek sorában ezúttal Verdi Otello c. operáját láttuk az Uránia Nemzeti Filmszínházban.

     Ez a remekmű a nagy zeneszerző időskori, utolsó előtti operája, az utolsó nagy drámai mű az életművet lezáró vígopera, a Falstaff előtt. Az opera nem jöhetett volna létre, ha nincs Arrigo Boito, a zeneszerző, aki rábeszélte a témára a Mestert és megírta számára a darab szövegkönyvét Shakespeare tragédiája alapján. Boito szövege a shakespeare-i drámától legfőképpen abban tér el, hogy elhagyja annak teljes első felvonását és rögtön az események kellős közepébe csöppenve, félelmetes viharjelenettel, majd Otello hősies belépőjével kezdődik az opera. Ettől kezdve tulajdonképpen megállás nélkül, megszakítatlanul, hatalmas ívben sűrűsödik az aljasság és a féltékenységi dráma, rohan a tragikus végkifejlet felé. A több szereplős drámát tulajdonképpen négy fő szereplő éli át. A hadvezér, a mór: Otello, annak szép, ifjú felesége Desdemona, Jago, a gonosz intrikus és Cassio, Desdemona vélt szeretője.

     Az előadást Elijah Moshinsky rendezte a lehető leghagyományosabb módon, hűen illeszkedve a MET azon hagyományához, miszerint a legtöbb operát mintegy történelmi képeskönyvként állítja színre. Erősebben helyezve a hangsúlyt a látványra és látványosságra, mint a szereplők színészi játékára, egymáshoz való viszonyuk kibontására. Ehhez a történelmi képeskönyv jelleghez illő nagyvonalú díszleteket tervezett Michael Yeargan melyben az építészeti elemeken kívül, ágyúk, fegyverek és korabeli stílusú bútorok töltötték meg sokszor a zsúfoltságig a színpadot. Az úgyszintén korhű 15. századi kosztümöket Peter J. Hall tervezte. A nagylétszámú kórus és statisztéria mellett gyerekkar és balett együttes (koreográfus Eleanor Fazan) tette mozgalmassá a színpadot és gazdagította a látványt. Az előadást a megszokott két szünet helyett ezúttal egy szünettel, vagyis két-két felvonást összevonva játszották. Ennek különösebb dramaturgiai jelentősége nincs, csak a világközvetítés nézőinek későesti hazajutását könnyítette meg.

A –mint az a MET-ben már megszokott-  nagyszerű zenekar és kórus ezúttal is ragyogóan szólt. Rögtön a nyitókép hatalmas viharzenéjének és kórusának megszólaltatása bemutatta az együttes ragyogó képességeit. Semyon Bychkov energikusan vezényelte végig az előadást úgy, hogy nagy drámai csúcspontok mellett a lírai részek is megfelelő hangsúlyt kaptak.

      Otello az operairodalom egyik legnehezebb, de legmutatósabb hőstenor szerepe. Általában meglehetősen nehéz megfelelő szereplőt találni, aki hangban végig bírja a nagyon megerőltető szólamot, ugyanakkor alakításában érzékeltetni tudja Otello útját a boldogságtól, a gyanakváson, a féltékenység felébredésén keresztül a gyilkosságig Az utóbbi évtizedekből három olyan legendás énekes jut eszembe, akik hangilag, és színészileg ideális címszereplői voltak az Otello előadásoknak: Mario del Monaco, Simándi József és Placido Domingo. Ebben az előadásban Otello szerepét Johan Bota énekelte hangilag megfelelve a szerep követelményeinek.

Cassio szerepében Michael Fabiano korrekt alakítást nyújtott.

Desdemonát ezen az estén Renée Fleming alakította. Hírnevéhez és eddigi művészi munkásságához méltóan énekelte a szerepet, bár hangján néha némi fáradtság jelei mutatkoztak.

Jago az operairodalom egyik legérdekesebb bariton szerepe. Nem pusztán intrikus, hanem született gonosz. III. Richard megfelelője. Amíg Richard azt mondja magáról „úgy döntöttem, hogy gazember leszek”, addig Jago a híres Credoban azt énekli „Mocsokból lett a testem a húsom és vérem! Rongynak születtem” Ezt a szerepet Falk Struckman énekelte és alakította remekül. Váltogatta az arcait, volt behízelgően nyájas, udvarias, okos, haragvó, dühödt és gyűlölettől sugárzó aszerint, hogy éppen kivel vagy kihez beszélt. Mesteri volt, ahogy Otelloban fokozatosan ébresztette fel a féltékenységét. Az előadás egyetlen komplex énekes-színészi alakítása az övé volt.

          A szerelmi bájital kapcsán azt írtam, hogy az tökéletes előadás volt, mely még a MET-ben is ritkaság. Ezt bizonyítandó ez az Otello bizonyos vonatkozásaiban sajnos eléggé messze állt a tökéletestől.  

      Ha csak az énekes teljesítményeket hallottuk volna, akkor összességében elégedetten távoztunk volna az előadás végén. Mint ahogy valószínűleg rendkívüli élményben volt részük a MET-ben, a helyszínen helyet foglaló nézőknek. Sajnos azonban most a közvetítés technikája a visszájára fordult. Mi, a moziban ülő nézők a sok-sok közeli, szuperközeli képnek köszönhetően azt is láttuk, amit a színpadtól több tíz méteres távolságában ülők nem látnak. Folyamatosan láthattuk a hatalmas méretűre hízott Johan Botha arcán az izzadtsággal összekeveredett barna arcfestéket patakokban csorogni, láthattuk amint dühének egyetlen kifejezéseképpen vadul meresztgette, forgatta a szemeit. Láthattuk Renée Fleming arcát a szerelmi jelenetek közben, ahogy megpróbálta távol tartani magát partnere izzadtságban fürdő arcától, inkább a köpenyének gallérja mögé igyekezett bújni.  Alakításából hiányzott az őszinte átéltség, inkább a színészi rutin segítette. Észlelhettük, hogy amíg tökéletesen illúziókeltő, kissé rezignált, okos Tábornagyné volt, vagy néhány éve Thais, sajnos a fiatal, naiv, hiszékeny Desdemona szerepe már némiképp eltávolodott tőle. Közvetlen közelről láthattuk, közvetlenül érzékelhettük, hogy a két főszereplő között nem jött létre az az intenzív érzelmi kapcsolat, ami minket nézőket is magával ragadhatott volna. Üres arcjátékok, gesztusok, színpadias mimika, operás pózok, egymás mellett elnéző tekintetek árulkodtak erről. Így aztán nem jött át, nem érintett meg minket a nagy dráma. A folyamatosan leleplező közelképek miatt kívül maradtunk az áramkörön.  A közvetítés vezetőinek el kellene gondolkodniuk azon, hogy melyik előadásban, mikor, mely szereplők esetében és hányszor érdemes élni a szuperközeli képek néha bizony illúzióromboló lehetőségével.

     Ez volt az az este, amikor a MET közönsége mellett valószínűleg a rádióhallgatók jártak volna jobban….. Ha az előadást közvetítette volna a rádió.

     

    

Fotósarok