A vihar
Az egész történés háttere maga a színház.
A Metropolitan Opera élő közvetítésében ezúttal a szezon újdonságát, Thomas Adés: A vihar c. operáját láthattuk az Uránia Nemzeti Filmszínházban.
A darabot nyolc évvel ezelőtt a Covent Garden Operában mutatták be Londonban. Azóta több város operaszínpadát is megjárta, mindenhol nagy sikert aratva. A mű, amint azt a címe is elárulja Shakespeare hasonló című színműve alapján készült. Ezt a Shakespeare drámát többször is megzenésítették az idők folyamán, Pl.: Locke és Purcell. A MET pedig úgy látszik szívesen nyúl a témához, hiszen az elmúlt szezon barokk zenékből összeállított pasticcio-ja, az Elvarázsolt sziget is erre a témára épült.
Az ismert történet Prosperóról, Milánó hercegéről és lányáról, Mirandáról szól, akiket Prospero gonosz testvére hatalomvágyból, hogy Nápoly királyával szövetkezve ő legyen Milánó ura, egy rozoga csónakban a tengerbe vet. Azonban nem halnak meg, hanem kikötnek egy virágzó szigeten, melynek úrnője Sycorax és fia a torzszülött, állatias kinézetű Caliban, befogadják őket. Prospero könyvei által mély bölcsességre tesz szert és varázshatalomhoz jut. Ennek segítségével elveszi a hatalmat Sycoraxtól, majd annak halála után Calibant rabszolgaságra kényszeríti, úgyszintén hatalmába ejti a sziget légi szellemét Arielt is, aki az ő parancsainak végrehajtója lesz.
Az opera hatalmas viharjelenettel kezdődik. Prospero parancsára Ariel támasztotta, hogy elsüllyessze a hajót melyen Prospero gonosz testvére, valamint Nápoly királya, annak fia Ferdinánd, és kíséretük, az udvari nép utazik. Mindannyiukat elnyeli a tenger, de a szigeten Ariel életre kelti őket. Ferdinánd és Miranda megpillantják egymást és rögtön szerelemre lobbannak. Ferdinandnak és a többieknek számos nehézséggel kell megküzdeniük, többször a halál szélére kerülnek, ám végül Prospero mindig megmenti őket, nem képes bosszúját beteljesíteni. Miranda és Ferdinand szerelmét a nehézségek sem tudják azonban megtörni.
Ezt a darabot a rendező látásmódja szerint többféleképpen szokás interpretálni. Különösen Prospero alakja talányos, lehet bölcs öregember, jóságos varázsló, lehet vérszomjas bosszúálló, lehet a sziget méltányos uralkodója (bár Caliban helyét bitorolja), lehet varázshatalmával visszaélő sötét zsarnok, aki uralma alá hajtotta a sziget lényeit és ezzel pokollá változtatta azt.
A MET előadását a vizuális fantáziájáról ismert nagyszerű rendező Robert Lepage rendezte, akinek már több rendezését élvezhettük a közvetítések során (Berlioz: Faust elkárhozása, Wagner: Ring ciklus stb.). Hűen önmagához, ezúttal is fantasztikus látványosságot varázsolt az opera színpadára. Jasmine Catudal díszlettervező segítségével egy hatalmas színház belső terét építették fel a színpadon. Vagyis az egész történés háttere maga a színház. Ezzel jelezve, hogy mint a darab írójától tudjuk „színház az egész világ”. Így Prospero, mint egy színház, (operaház) rendezője, hol bölcsen, hol zsarnokian, hol szelíden, hol dühödten irányítja társulatát, vagyis a sziget lakóit és az eseményeket. A színpadi színház nézőpontja felvonásról felvonásra változik. Hol a színpadról látjuk a hatalmas, páholysoros nézőteret, hol a nézőtér felől a színpadi színház színpadát, hol félig a nézőtér páholysorát és félig a színpadot. Minden mozog, forog, változik, ugyanakkor mindez egy illúziószínház eszköztárát vonultatja fel. A színpadot beborító kék vászon lebegtetése mutatja a tengeri vihart. Fölötte óriási színpadi csilláron forog örült sebességgel a légi szellem Ariel, miközben a vihart kelti és a tenger örvényeit kavarja. Máskor mintha a díszletraktárban látnánk ugyanezt a csillárt a földre fektetve. Ez a csillár egy drámai pillanatban a rajta kapaszkodó Ariellel félelmetes, csontos szárnyú, karvalykarmú, vijjogó vészmadárrá változik. A szereplők alkalmanként a színpadi színház súgólyukában tűnnek el és onnan másznak elő. Máskor, más nézőpontból csővázas hátsószínpadi emelvényt látunk, amelyen éppen a nagylétszámú kórus helyezkedik el. A jelmezek Kym Barrett fantáziáját dicsérik. Az udvari nép: a dámák és urak színpompás udvari viseletben, ékszerekkel, egyenruhákban jelennek meg. Prospero meztelen felsőtesttel, színes, mágikus tetoválásokkal díszítve éli életét. Ariel a légi szellem rózsaszínű, ékköves, csillogó, testhez tapadó ruhát és fejdíszt kapott, mely azonban némi varrodai trükk segítségével egy emberi csontváz sziluettjét is felidézi.
A zenéről egyszeri hallás után nehéz pontos véleményt mondani. Nagyon is hallgatható, mondhatni közönségbarát zene Adés muzsikája. Sokféle zenei stílus hangulatát idézi fel a barokk zenétől a romantika nagyjain keresztül némi musical hangig. Természetesen mindez nagyon huszonegyedik századi hangszerelésben, csillogó - villogó fényes hangszínben. Képes megszólaltatni a bensőséges lírát éppúgy, mint a hatalmas, drámai viharzenét. Megtartja az operák hagyományos formai elemeit, vannak áriák, duettek, tercettek, kvartettek és nagy kórustételek. Némiképp eklektikus, de mindenképpen nagyszabású, szórakoztató zene, ami nagyszerű lehetőséget nyújt az énekesek számára. A bámulatos hangszíneket produkáló zenekart és a lenyűgöző kórust ezen az estén maga a szerző vezényelte.
Miranda szerepét a bájos külsejű Isabel Leonard énekelte szép, kulturált szoprán hangon. Szerelmét, Ferdinandot a ragyogó kinézetű (ahogy mondani szokás: moziszínész szépségű), daliás fiatal tenor Alek Shrader alakította meggyőzően. Caliban hálás szerepében Alan Oke egyszerre volt visszataszító szörny és sajnálatra méltó elnyomott, szerencsétlen figura.
Prosperot a nagyszerű Simon Keenlyside énekelte, élte, játszotta, alakította. Könnyedén énekelte végig a hatalmas szerepet, miközben megmutatta a figura minden oldalát, a bölcsességtől a gonoszságon át, a megbocsátó testvérig, a lányát féltő apát és a végső magányba zuhanó, magára maradó férfit.
Az este legnagyobb teljesítményét, úgy hangban, mint színészi jelenlétben, akrobatikus képességekben a koloratúrszoprán Audrey Luna nyújtotta Ariel szerepében. Míg Caliban az emberalatti világot, ő az ember fölötti világot képviselve emberfeletti teljesítményt nyújtott. Már első megjelenésekor olyan őrült koloratúrák tömegét énekelte, sikoltotta el, amilyenek szinte már nincsenek is. Hangja a magasságok végtelen birodalmában járt, komplex színészi alakítása, akrobatikus mozgáskultúrája az est hősévé avatta.
Adés operája nem a szokásos operafinálék módján ért véget. Ugyan a végső kép kezdetén az összes szereplő, a hatalmas kórus, mindenki a színpadon volt, ahogy az a tradíciók szerint általában a fináléban lenni szokott. Fényes zenekari forte fölött szárnyalt a kórus hangtömege. Aztán Nápoly királya és kísérete elment Nápolyba, Milánó hercege, akinek Prospero megbocsátotta bűneit, dúlva-fúlva távozott. Ferdinánd és Miranda elbúcsúznak Prosperotól és elmennek új, közös életük felé. Prospero kéri Arilelt, hogy bár szolgálata lejárt, mégis maradjon vele, ám a légi szellem felszalad, felreppen a színpadi függönyön a díszlet páholysor magasába és eltűnik a zsinórpadláson. Éteri tisztaságú zenekari piano-pianissimo közben Prospero végleg magára maradva, fáradtan, megtörten távozik. A színpadi színház homályba borul. Ekkor mászik elő Caliban, aki egy korábban már látott, visszatérő kézmozdulattal jelzi a koronát a fején. Ő lett a sötétbe boruló színház-sziget királya. Aztán elenyészik a hang és sötétség borul a színpadra…….
