Szabadidő magazin - Álarcosbál
Szabadidő magazin

Álarcosbál

2012. december 10. 20:03 | Gold György

Verdi alkotó korszakának gyümölcse.

     A Titus kegyelme c. Mozart opera után szintén egy felvilágosult uralkodóról szóló operának, Verdi Álarcosbál című művének közvetítését láttuk a Metropolitan operából az Uránia Nemzeti Filmszínházban.

    Verdinek ez az operája az igazán nagy remekműveket termő alkotói korszakának gyümölcse: a Traviata és a Simon Boccanegra után következett a sorban, megelőzve A végzet hatalmát és a Don Carlost. A mű keletkezése és bemutatásának története meglehetősen kalandos. Verdi a nápolyi San Carlo Operaház felkérésére írta a művet, ám ott a nyílt színen lezajló királygyilkosság miatt a cenzúra mindenféle változtatásokat írt elő, ezért a szerző Rómának ajánlotta fel, de ők is ragaszkodtak némi, bár a nápolyihoz képest kevesebb változtatáshoz. Ezeket Verdi és szövegíró társa Antonio Somma végrehajtotta a művön és így annak ősbemutatója 1859. február 17-én a római Tetro Apolloban volt.

     A mű valóban megtörtént eseményt dolgoz fel. 1792-ben Stockholmban egy udvari bálon, politikai okokból Anckaström svéd nemes merényletet követett el III. Gusztáv svéd uralkodó ellen, aki a merénylet után néhány nappal meghalt. Ezt a történetet dolgozta fel Eugen Scribe operalibrettóvá, amelyet többen megzenésítettek (Auber és Mercadante). Ennek a librettónak alapján írta Verdi szövegírója Somma azt az alapművet melynek helyszínét és szereplőinek nevét meg kellett változtatniuk. Így lett Svédországból Boston, a svéd királyból Boston kormányzója.

     A nemzetközi operajátszás gyakorlata az utóbbi évtizedben egyre gyakrabban fordul az eredeti, Svédországban játszódó változathoz, ezzel - nagyon helyesen- visszatérve a szerzők valódi szándékaihoz. Így a MET mostani előadásában is ezt az eredeti változatot láttuk.

     Az opera története a 18. században játszódik és a politikai szálat jóformán mellőzve, szenvedélyes szerelmi történetté alakult át. Az életvidám, népe által szeretett és tisztelt uralkodó III. Gusztáv szenvedélyes szerelemre lobbant legjobb barátja és titkára, Renato Anckaström gróf világszép felesége Amelia iránt. Közben két összeesküvő, akiket a király részéről sérelem ért, meg akarja gyilkolni az uralkodót. Renato figyelmezteti a királyt a veszélyre, aki ezzel nem törődve, társaival együtt elmegy Ulrica jósnőhöz, aki halált jósol neki, gyilkosául pedig azt nevezi meg, aki először fog kezet a királlyal. Az ekkor érkező Anckaström a jóslatról mit sem tudva nyújtja kezét barátjának. Amelia szintén a jósnőhöz jön, bevallja szerelmét a király iránt, de férjét nem akarja megcsalni ezért gyógyírt keres, ami kigyógyítja ebből a szerelemből. Ulrica a város szélére, az akasztófák dombjára küldi az asszonyt, csodafüvet szedni az éjféli hold fényében. Gusztáv követi és hatalmas, szenvedélyes, kettősben vallják meg érzelmeiket. (Az ebben az időben született Wagner opera, a Trisztán és Izolda egész felvonásnyi szerelmi kettősének hőfokához hasonló duett miatt Verdi Trisztánjának is nevezik az Álarcosbált.) Ám az élet közbeszól, a férj véletlenül leleplezi feleségét és féltékeny dühében az összeesküvőkhöz csatlakozva megesküszik, hogy megöli a királyt. Gusztáv lelkiismerete nem engedi, hogy barátját megcsalja, ezért elhatározza, hogy lemond Ameliáról, a hozzá fűződő szerelméről és külföldre küldi férjével együtt. Mielőtt azonban tervét valóra válthatná, az udvari álarcosbálon Anckaström leszúrja. A király, halála előtt mindenkinek, így barátjának, egyben gyilkosának is megbocsát.

     Az előadást David Alden rendezte, némiképpen eltérve a MET megszokott, konzervatív, realista-naturalista rendezői stílusától. (Állítólag a premier, minden változást, modernizálást ellenző, azokat értetlenül fogadó, csak a történelmi képeskönyvet megértő és elfogadó közönsége kifütyülte a rendezőt, ám ezt a közvetített előadáson már nem lehetett tapasztalni) Ez a rendezői beállítás kifejezetten jót tett, használt a darabnak. Lehántott róla minden fölösleges képeskönyvszerű látványosságot, operai manírt, poros naturalizmust. Az egyszerűség jegyében csak és kizárólag a szereplők jellemére, egymáshoz való viszonyára koncentrált, az indítékok, érzések, érzelmek és szándékok megértését segítette. A díszlettervező Paul Steinberg a palota díszes termei helyett ferde, fekete-fehér, absztrakt mintás falakkal, fekete padlózattal határolt térre szűkítette a színpadot. Egyedüli színfoltként a vízszintesre ferde síkban hajló, néha háttérként, máskor mennyezetként funkcionáló falra hatalmas, színes barokk freskót festett, mely Daedalosz és Ikarosz mítoszát, a viaszszárnyakon a Nap felé repülést ábrázolja.  Ezek a falak és ez a freskó tágul és szűkül, ahogyan a helyzet megkívánja. A második felvonás borzongató helyszíne sem ábrázol horrorisztikus akasztófadombot, oszladozó hullákat, csontvázakat. Az előbbiekből megismert színpadképet látjuk, ám a jelenet csúcspontján a hátteret határoló fal szétnyílik, mintegy kozmikussá növelve a szerelmi szenvedélyt. Ám még ez a kozmikus tágulás is leszűkül, hiszen végül is egy nem túl elegáns, városszéli látképet látunk, igaz fölötte valóban a holdfényes, felhős égre nyílik kilátás. Anckaström lakása is egy fekete-fehér falakkal határolt szűk térség, melynek egyetlen dísze Gusztáv aranykeretes fényképe, melyet aztán a gróf dühében letép a falról. A harmadik felvonás nagy báli jelenetére változik meg a színpad képe. A szűkös teret tükrös felületek határolják, megsokszorozva, hullámozva, torzítva verik vissza egy hatalmas, fehér oszlopcsarnokos terem képét. Itt játszódik le az opera, utolsó, tragikus mozzanata.

     A jelmezeket Brigitte Reiffenstuel tervezte, amelyek majdhogynem kortalanok, szépek és elegánsak, leginkább a huszadik század első harmadának viseletét idézik fel, ezzel jól illeszkednek a díszletek által teremtett miliőhöz.

     A MET mindig, ezúttal is remek zenekarát és kórusát Fabio Luisi vezényelte.

     Az öt fontos főszerepre sikerült az ideális szereplőket megtalálni. Mindannyian úgy énekben, mint színészi jelenlétben, alakításban nagyszerű teljesítményt nyújtottak.

     Amelia szerepében Sondra Radvanovsky lépett fel. Nagyon szép, bársonyos, telt drámai szopránjával minden érzelmet kifejezett. Csodálatosan hangzott mindkét áriája, a szerelmi kettősben intenzitásban és hangszínben tökéletes egységben szólt partnerével. Alakításában a szerelmet, a lelkifurdalást, a vívódást, a férje iránti szeretetet és megbecsülést, az aggódást, a gyermeke iránti szeretetét egyaránt megmutatta.

     Oscar, az apród nadrágszerepét Kathleen Kim énekelte, csengő koloratúrszopránjával megszólaltatva az opera slágerré vált áriáját. Ám színészi alakításban ezúttal nem érte, érhette el azt a színvonalat, mint a Hoffman meséi Olympia szerepében.

     Renato Anckaström grófot Dmitrij Hvorosztovszkij alakította. Baritonja most is, mint mindig hatalmasan, zengőn szólt. Hangban és alakításban kitűnően mutatta meg ennek a nemes férfinak bonyolult lelkivilágát, érzelmi hullámzásait az elkötelezett jóbaráttól, a féltékeny dühében feleségét megölni akaró izzó szenvedélyen keresztül, az asszony iránti szerelmét legyőzni nem tudó, vak dühét a vélt csábító ellen fordító férj gyilkossá válásáig.

     Ulrica a jósnő nem nagy, csak az első felvonásban jelenlevő szerepét Stephanie Blythe főszereppé avatta. Alakításában (szerencsére) nem a külsőséges vonásokat domborította ki, persze ebben szerepe volt a rendezőnek és jelmeztervezőnek, akik nem valamiféle ál-folklorisztikus cigányasszonyként, hanem inkább képességeiben mélyen hívő és attól meg is rettenő, sötét tudás birtokában levő, a sorsot ismerő, hatalmas méretű, misztikus asszonyként mutatták meg. Az énekesnő sötét színű hangjával borzongatóan idézte meg az alvilág erőit.

     III. Gusztáv az operairodalom egyik legszimpatikusabb férfihőse. Felvilágosult uralkodó, aki bírja népe szeretetét, szerelmes férfi, aki a szerelmi szenvedély legmagasabb hőfokán is mérlegel és a barátság, a becsület kedvéért lemond szerelméről. Ezt a valódi operai hőst keltette életre játékával Marcelo Álvarez, aki minden színpadi pillanatában, mindenféle operai túlzásoktól mentesen, de teljes színészi intenzitással élte szerepét. Hangja, ez az olaszosan szép és hajlékony spinto tenorhang, ha kellett vidámságot tükrözött a tengerészballadában, ha kellett hősiesen szárnyalt a szerelmi kettősben. A nagy fináléban, utolsó megszólalásakor, már halálosan sebesülten, a bűnbánat és megbocsátás pillanataiban is megtartotta nemes hangszínét, fokozatosan gyengült, mígnem feloldódott a teljes együttes hangjában.

  És ekkor, Gusztáv halálakor a hatalmas mennyezeti freskóból kivált Ikarosz alakja és egyedül bukott alá, zuhant a föld felé.

 

Fotósarok