Aida

Keveredik a történetben a szerelem,féltékenység, politika.

     Az Uránia Nemzeti Filmszínház nézőterén ülve ezúttal az egyik legnépszerűbb Verdi opera, az Aida élő közvetítését láthattuk a Metropolitan Operából.

     Ezt a művet 1871. december 24-én mutatták be a kairói operaházban. Mivel egyiptomi megrendelésre készült, nyilvánvaló volt, hogy a szerző valamilyen óegyiptomi témát keresett. Az opera cselekményének alapját képező történetet egy Egyiptomban, ásatásokon dolgozó régész találta ki, írta le. Ezt a regényt mutatták meg Verdinek, akinek felkeltette az érdeklődését a téma és Antonio Gishlanzonira bízta a szövegkönyv megalkotását, akivel a Végzet hatalma c. operájának átdolgozásakor ismerkedett meg. Így született meg, időrendben a Végzet hatalma és a Don Carlos után az egész operairodalom egyik legnépszerűbb műve az Aida.

     Akárcsak a Don Carlosban ezúttal is keveredik a történetben a szerelem, a féltékenység, a hazaszeretet és a politika, bensőséges jelenetek váltakoznak monumentális tablókkal. Az Aida szinte csábítja a rendezőket pompázatos díszletek, jelmezek, nagylétszámú statisztéria, látványos balett színpadra állítására. Már persze, ha az éppen adott színháznak megfelelő mennyiségű pénz áll rendelkezésére. Jelen esetben a rendezőnek Sonja Frisellnek, a díszlettervezőnek Gianni Quarantának, a jelmeztervezőnek Dada Saligerinek néhány évtizeddel ezelőtt úgy látszik nem volt megkötve a keze. (A mostani előadás ugyanis egy régebbi rendezés újrahasznosítása, nyilván a takarékosság jegyében.) Így aztán monumentális díszletekben felépítették az óegyiptomi Memphist és Thébát, mérhetetlen mennyiségű papírmasét felhasználva. A berendezési tárgyak, szertartási kellékek, trónszékek a Tutanhamon sírból előkerült leletek élethű másolatai. Megszámlálhatatlan statisztát alkalmaztak a bevonuláshoz, több ízben láthattunk élő lovakat, ló vontatta diadalszekeret. (Még jó, hogy élő tevék, elefántok, majmok és egyéb állatkerti attrakciók nem voltak, mint egyes szabadtéri előadásoknál szokásos.) Az etióp foglyoktól szerzett hadizsákmányhoz egy nívósabb afrikai ajándékbolt teljes készletét a színpadra cipelték. Egyáltalán, mindent bevetettek, ami jó és drága.  Így tehát akik a látvány, a történelmi képeskönyv kedvéért (is) járnak operába, ezúttal nem panaszkodhattak, megkapták, amire vágytak. Emellett azonban jutott némi művészi erő a szereplők jellemének, tetteik mozgatórugójának, a belső, lelki történéseknek megmutatására is.

     Most sem lehet mást írni, mint oly sokszor: a MET zenekara és kórusa kincs. Fabio Luisi vezényletével tökéletesen játszották, énekelték végig a nehéz operát. Megmutatták a mű minden zenei szépségét, az olaszos dallamosságot, a lírai ellágyulást éppúgy, mint a tömegjelenetek hatalmas hangtömbjeit.

     A nemzetközi szereplőgárda a Radamest alakító francia Roberto Alagna kivételével a volt Szovjetunió tagköztársaságaiból és a volt szocialista országok énekeseiből verbuválódott, mintha egy kis KGST gyűlt volna össze a színpadon. A főszerepeket ukrán, orosz, grúz, szlovák és magyar művészek énekelték.

     Radames, a fiatal hadvezér, a hős katona, a szerelmes férfi szerepét Roberto Alagna énekelte. Ez a szerep az operairodalom egyik legnépszerűbb, legismertebb, de legnehezebb tenor-hőstenor szerepe. Fő nehézsége, hogy a nyitány után csak néhány perc telik el és máris el kell énekelnie az opera fő slágerét a Celeste Aida áriát. Ebben az áriában, románcban meg kell mutatnia a fiatal férfi tettrekészségét, harcias dicsőségvágyát és be kell mutatnia lángoló szerelmét az etióp rabszolgalány, Aida iránt. Oly sok tenorista bukott már el ezen a végtelenül nehéz árián, sok esetben igazságtalanul. Ugyanis kialakult az az énekesi hagyomány, hogy az áriát záró magas hangot teljes hangerővel, hosszan kitartva kell énekelni, és ezt a közönség meg is követeli. (az persze igaz, hogy ha ezt jól énekli a tenorista, akkor valóban a Nap közelébe repítheti a hallgatóságot: „ vicino al sol”) Ezzel szemben a szerzői előírás szerint ezt a hangot piano-pianissimo kell énekelni, ahogyan azt ezen az estén Roberto Alagna is tette. (a szünetben, az interjúban ezt el is magyarázta szépen) Ám ezen az estén ezzel az áriával nem  ez volt a baj, hanem az, hogy Alagna hangja a teljes első felvonásban végig fáradtan, tompán, kásásan, szürkén szólt, különösen a középregiszterben. Aztán később, a harmadik felvonásban, az úgynevezett Nílus-parti jelenetben és attól kezdve már majdnem a megszokott színvonalat hozta, a végső duettben pedig egészen megrendítő volt.

     Ramfist, a főpapot a szlovák Stefan Kocan énekelte, megfelelve a szerep hangi és előadói követelményeinek.

     A Fáraó nem túl nagy szerepét honfitársunk, Sebestyén Miklós énekelte, aki itthon nem túlságosan ismert énekes, a miskolci Operafesztiválon lehetett egyszer hallani. Jómagam Lipcsében a Rienzi Stefano Colonna szerepében láttam, hallottam.

     Amonasro, etióp király, Aida apjának szerepét a grúz baritonista, George Gagnidze alakította. A harmadik felvonás nagy duettjében Aidával, félelmetes őserővel szólt a hangja, az átkaitól megrettent lánya nem tehetett mást, meghajolt akarata előtt és árulásra vette rá szerelmét Radamest.

     Amneris, a Fáraó Radamesbe szerelmes lánya, az orosz mezzoszoprán sztár Olga Borodina alakításában kelt életre. Hangja, ez a súlyos, tömör mezzoszoprán hang, a középregisztertől kissé elváló mellhangok éjsötét, félelmetes mélységeivel kitűnően jellemezte ezt a monumentális nőalakot. Megismerhettük szerelmes vágyódását, a rabszolgájában riválisát megtaláló, őt eltaposni szándékozó bosszúállót, az egy pillanatig magát győztesnek érezhető asszony diadalát, a sértett büszkeségében szerelmesét halálba küldő, majd mindezt mélységesen megbánó, sértettségét félretevő, a férfi előtt megalázkodó nőt, majd a végleg magára maradó, szerelmesének gyilkosává lett ember fájdalmát.

     Az opera címszereplőjét, Aidát a néhány éve feltűnt ukrán drámai szoprán Liudmyla Monastyrska alakította. Jó énekesnő előadásában ez a szerep az operairodalom egyik leghatásosabb női szerepe. Rendkívül bonyolult helyzetbe kényszerült, bonyolult lelkivilágú nőt kell életre keltenie alakítójának. Aida, aki az etióp király lánya, fogolyként, rabszolgaként él a Fáraó udvarában. Szerelmes Radamesbe, aki viszontszereti őt, de szerelmüket titkolniuk kell. Akaratlanul szerelmi riválisa lesz az uralkodó lányának.  Egyszerre kellene megfelelnie a két szembenálló félnek: apjának az etióp királynak és szerelmesének az ellenfél hadvezérének Radamesnek. Az énekesnő hatalmas vivőerejű, szép színű drámai szoprán hang birtokosa. Ezzel a hanggal Aida összes lelki rezdülését ki tudta fejezni, ám külsőségeiben, színészi alakításban, intenzitásban némiképp kevésbé volt meggyőző. Az első felvonás nagy áriájában (ritorna vincitor-térj vissza győztesen) hangja csengőn szárnyalt a teljes együttes fortéja fölött, de remekül mutatta meg a lány vívódását is az ária második részében: ha szerelmének győzelmét kívánja, akkor apja, hazája, népe vesztét is kívánja. Aztán a Nílus parton énekelt áriájában szépen, líraian szólt ugyanez a hang, amikor hazájáról énekelt, amit nem láthat már soha többé (o, patria mia). A zárójelenetben, az opera végén a sziklasírban, ahova az áruló Radamest élve befalazták és Aida önként követte, az utolsó megszólalásban, az utolsó, csodaszép duettben, a végső búcsú hangján szólalt meg. Ebben a jelenetben Aida és Radames megrendítően búcsúznak egymástól, búcsúznak az élettől, búcsúznak a földtől, a siralmak, könnyek völgyétől (o terra addio, addio valle di pianti). A két énekes hangja ekkor összefonódott és egy harmadik hang, a közös hang szólalt meg és halt el a végső pianóban. Már csak a sír fölött békéért könyörgő Amneris és a halottak istenét hívó papok kórusa hallatszott, aztán csönd és teljes sötétség borult a sziklasírra és színpadra.