Rigoletto

A cselekményt az 1960-as Las Vegasba helyezték át.

     Verdi születésének 200. évfordulója tiszteletére ebben a szezonban a Metropolitan Opera több Verdi művet is az élő világközvetítés műsorába iktatott. Így a szerző egyik legnépszerűbb, legtöbbet játszott operáját a Rigolettot láthattuk az Uránia Nemzeti Filmszínházban.

     Ez a mű nyitja meg a tulajdonképpeni legnagyobb Verdi remekművek sorát. Bemutatója 1851. március 11-én volt, két évvel a Trubadúr bemutatója előtt. Azóta az egyik legtöbbet játszott opera lett, köszönhetően a Victor Hugo által kitalált, Francesco Maria Piave által szöveggkönyvvé formált romantikus, izgalmas történetének, Verdi csodálatos dallamainak, slágerré vált áriáinak és együtteseinek.

     A MET új produkcióját Michael Mayer rendezte, díszleteit Christine Jones, jelmezeit Susan Hilferty tervezte. A három alkotóművész teljesen megújította az opera előadását azzal, hogy a cselekményt a 16. századi Mantuából 1960-ba, Las Vegasba és az ott működő olasz maffia világába helyezte át. Ezzel lehántva az idők során az előadáshoz tapadt és némiképp idejét múlt, néha már-már viccessé váló operai manírokat, előadási hagyományokat, miközben a cselekmény logikusan kibontható maradt és a mű közönségvonzó látványossága se veszett el.

     Az első felvonás nyitóképe a mantuai hercegi palota helyett egy játékgépekkel, játékasztalokkal, bárpultokkal telezsúfolt luxuskaszinó termeit ábrázolja, minden csillog-villog, neonfények villódznak. A szereplők az 1960-as évek divatja szerint öltözöttek. A férfiakon színes brokátzakók, fehérbetétes fekete cipők, wesco csizmák.  Ceprano grófné némiképp Marilyn Monroe hasonmásnak tűnik. Rigoletto a herceg udvari bolondja, a szokásos bohócruha helyett színes kockás kardigánt visel. Monterone, akinek lányát a herceg elcsábította, és aki dühében megátkozza Rigolettot, ezúttal arab sejk. Ebbe a forgatagba érkezik meg a herceg fehér szmokingban, itt énekli el híres belépő áriáját az úgynevezett Kesztyű-áriát (Questa o quella), ámde nem a szokásos kesztyűlehúzás közben, hanem a segédei által átadott fehér mikrofonba, mint a kor valamelyik híres sztárénekese, pl.: Frank Sinatra. A szereplők a színpad két oldalán elhelyezkedő liftekkel érkeznek és távoznak.

     A felvonás második képe nagyon könnyen, hosszas átdíszletezés nélkül kapcsolódik az elsőhöz, mindössze egy díszrács leeresztésével máris Rigoletto lakását látjuk. Itt találkozik Rigoletto a lányával, Gildával, majd távozása után ide oson be a herceg szegény diáknak adva ki magát, itt lobban végzetes szerelemre Gilda az álruhás herceg iránt.  A további felvonásokban egyre sötétül a színpadkép.

      A második felvonás egy éjszakai mulatozás nyomait viselő szállodai teret mutat, ide hozták az elrabolt Gildát és ide ront be a feldúlt Rigoletto, itt énekli el legfontosabb áriáját az udvaroncokhoz. (Cortigani, vil razza dannata) Itt énekli a herceg az egyik legszebb, szerelmes áriáját (Ella mi fu rapita!) Ezen a helyszínen találkozik Rigoletto a herceg hálószobájából előjövő Gildával és itt lövik tarkón az udvaroncok a fellázadt sejket, Monteronet.

     A harmadik felvonás helyszíne Sparafucile, a bérgyilkos és húga Maddalena szállása, mellette autó parkol nevadai, SPARFUC feliratú rendszámtáblával. Sparafucile, sötétöltönyös, jóképű, elegáns, bérgyilkos, aki kínosan vigyáz szakmai becsületére. Húga, Maddalena kérésére sem hajlandó a herceg helyett a fizető klienst, Rigolettot megölni, inkább egy idegenre várnak. A tomboló vihart, a villámokat, a háttér felvillanó neonfényei idézik fel. Maddalena csábító külsejű, lengén öltözött széplány. Megérkezik a herceg és elénekli az opera legnagyobb slágerét (La donna e mobile). Majd kialakul a csodálatos szépségű quartet, a mű egyik csúcspontja. Gilda meggyilkolása után szerencsére elmarad a szokásos, néha valóságos humorforrást jelentő zsákba gyömöszölése. A holttestet Sparafucile az ott parkoló autója csomagterébe teszi. Ott fedezi fel a visszatérő Rigoletto, amikor meghallja a herceg hangját és rájön, hogy Monterone átka beteljesedett, lányát ölték meg.

     Mindebből látható, hogy a modernizált rendezés egyáltalán nem vált kárára a cselekmény lebonyolításának. Az eredeti olasz szöveget a MET modernizált angol felirattal közvetítette. Ezt a modernizált angolt fordították magyarra, ami ugyan illeszkedik a színpadi cselekmény idejéhez, de rendkívül furcsán hatnak olvasva a szleng és egyéb mai kifejezések.

     A MET kifogástalanul játszó zenekarát és remek férfikórusát, (ugyanis ebben az operában kizárólag férfikórus szerepel) a fiatal Michele Mariotti vezényelte.

     Sparafucile, a bérgyilkos szerepét Stefan Kocan énekelte. Fiatal, jólöltözött, jó modorú, de félelmetes férfit mutatott be színészileg. Alakításához erőteljes, sötét basszushangja adta meg az alapot.

     Maddalena viszonylag kis szerep, csak az utolsó felvonásban van jelen, de akkor intenzív színészi és hangi jelenlétet követel alakítójától. Oksana Volkova külsejével és szép színű alt hangjával tökéletesen megfelelt a csábító, számító, de végül a herceg vonzerejének ellenállni nem tudó lány szerepének.

     A mantuai herceget a MET tenor sztárja Piotr Beczala valóban illúziókeltően alakította. Mind külső adottságai, mind énekhangja tökéletesen illik a szerephez. És mégis valami hiányzott az alakításából. Talán az őszinte elhihető, valódi szerelem amit, ha csak pillanatokra is, de Gilda iránt érez, mielőtt túllépne rajta.  A híres slágeráriája végén az utolsó, kitartott hangon kissé megbicsaklott a hangja, ami azonban nem rontotta le Beczala remek énekes teljesítményét.

    Rigolettot Zelko Lucic énekelte. Nagyszerű, nagyon szép színű bariton hang az övé, élt is vele, hangilag tökéleteset nyújtott. Színpadi túlzásoktól mentesen keltette életre a púpos bohócot. Testi fogyatékossága egyáltalán nem kapott nagy hangsúlyt az alakításban. Talán kissé adós maradt a szerep első részében Rigoletto gonoszságának, cinizmusának, gúnyos természetének megmutatásával. Ugyancsak több erőt, fenyegetést, durvaságot éreztethetett volna lánya elrablóival szemben a második felvonás elején a nagy áriájában. Erősebb volt Rigoletto lírai oldalának megmutatásában, a lánya iránti szeretetet, a felesége elvesztése feletti fájdalmát és végül lánya halála utáni végletes egyedül maradottságát megrendítően ábrázolta mind hangban mind játékban.

     Gilda naiva szerepében Diana Damraut láttuk, hallottuk. Hangja szépen szólt, korrektül elénekelte híres áriáját, azonban a teljes alakításból hiányzott az őszinte átéltség, a naiv lány mindent elsöprő első és egyben utolsó szerelmének, majd kétségbeesésének pillanataiban. Valóban megrendítő volt az önfeláldozás pillanatában, amikor bizonyossá válik számára, hogy a halálba megy, és mégis, ennek ellenére bekopog Sparafucile házába, hogy megmentse érdemtelen szerelmét, a herceget.

     Amikor a felvonásközi szünetben a vele készült interjú során, beszaladt hozzá a három év körüli kisfia, szeme felfénylett, addigi kissé merev, mesterkélt, ideges mosolya valódi meleg mosollyá és igazi örömmé változott. A tragikus sorsú Gilda egy pillanat alatt eltűnt és arra a pillanatra valódi édesanyává vált, ez mindenképpen az este egyik, bár operán kívüli, felejthetetlenül szép, emlékezetes pillanata lett.