Parsifal

2013. március 6. 20:36 | Gold György

Ünnepi misztériumjáték

„A Parsifal személyei – micsoda társaság ez! Milyen halmozása a szélsőséges és botrányos különlegességeknek! Egy önkeze által megférfiatlanított varázsló, egy csábító nőből és bűnbánó Magdalénából egybeszőtt, kétségbeesett kettős lény, katalepsziás átmeneti állapotokkal a két létforma között, egy szerelem-betege főpap, aki egy szűz fiú által nyújtandó megváltásra várakozik, maga ez a megváltó fiú, a tiszta balga (….), a maga nemében szintén a különlegesség egy ritka esete.(….). Ha prózában írná meg őket Wagner, úgy ez szembeszökő lenne, csak a zenének mitizáló és megszentelő ereje leplezi, a muzsika patetikus szelleme teszi, hogy az egész nem hátborzongatóan tréfás illetlenségként jelenik meg(…..)hanem vallási misztériumjátékká növekszik.” Thomas Mann: Richard Wagner szenvedése és nagysága

Az Uránia Nemzeti Filmszínházban a Metropolitan Opera élő HD közvetítéssorozatának keretében a Richard Wagner születésének 200. évfordulója alkalmából felújított Parsifal c. zenedrámát láttuk. Ez a zenemű a szerző utolsó, egyben legkülönösebb műve. Már meghatározásában is elüt a többi Wagner műtől, hiszen nem opera, nem zenedráma, hanem „Bühnenweihfestspiel” azaz szent színpadi ünnepi misztériumjáték. A szöveget 1877-ben fejezte be, a megzenésítéssel azonban csak 1882-ben készült el a szerző. Ez az a Wagner mű, melyet már konkrétan Bayreuthnak, a bayreuthi Festspielhaus számára írt, bemutatását más színháznak nem engedélyezte, így csak a szerzői jogok lejártával, 1913.december 31-e után játszhatják más színházak is. A budapesti bemutató a lehetséges első napon, 1914. január 1-én volt a Városi Színházban, Reiner Frigyes vezényletével

A Parsifal előadásának fő nehézsége a mű kétarcúsága, ugyanis témája egyszerre szakrális jellegű, másrészt drámai. E két elem arányának, egyensúlyának megtalálása, összehangolása a színpadi megvalósításban a mindenkori rendezők és karmesterek felelőssége. Amennyiben ugyanis a szakrális elem válik túlságosan hangsúlyossá, az amúgy is meglehetősen hosszú mű tempója lelassul, vontatott lesz. Ha a másik, a drámai elem kerül túlsúlyba akkor viszont elvész vagy elveszhet a mű méltóságteljes, ünnepi hangulata.

A MET előadását Francois Girard rendezte, megtartva a mű egyensúlyát. A lebonyolítás külsőségeiben sok mindent megváltoztatott, letisztította a művet a rárakódott hamis előadási hagyományoktól, giccses szcenikai megoldásoktól, ájtatoskodástól, érzelgősségtől, megtartva és megmutatva ugyanakkor a szereplők bonyolult karaktereit és kapcsolati rendszerüket. Annak fogta fel a darabot ami. Templomi áhítat helyett zenés színpadi drámának. Már az előjáték alatt elkezdődik a színpadi történés. A majdnem teljesen sötét színpadon velünk szemben ülnek a kórus tagjai, a férfiak fekete öltönyben, a nők fekete ruhában. Aztán egyszer csak felkelnek helyükről és lassan leveszik zakójukat, cipőjüket és karóráikat. Az előjáték végére mindannyian fekete nadrágban, fehér ingben vannak, úgy hagyják el a színpadot. Ezzel el is választották a következő színpadi történést a civil létüktől, létünktől, hétköznapi világuktól, világunktól és belépünk a misztériumjáték világába.

A díszlettervező Michael Levine az első képben, a Grál birodalmának megszokott erdei tisztása helyett kopár, kietlen világot mutat, növény nélküli, kiégett, szárazra töredezett földet, melyet középen egy kis patakocska választ két részre. Az egyik részen a női szereplők (kórus) tagjai láthatók és ott tartózkodik a darab női főszereplője Kundry is. A másik oldal a férfi szereplők, a Grál- lovagok világa, mindannyian az egyforma fekete nadrág, fehér ing „egyenruhában”. Ezzel nem csak a férfi-női világot, hanem a darab profán és a szakrális terét is elválasztja egymástól. A két rész között nincs átjárás, az egyikből a másikba szereplő nem lép át. Amfortas, megjelenésekor, illetve Guernemanz elbeszélése alatt, amikor a Grál királyának sebesüléséről és szenvedéseiről mesél, a színpadot kettéválasztó patak vörösre, vérré változik. Ugyanez a helyszíne a felvonás második képének a Grál templomának is, nincs monumentális katedrális, nincsenek építészeti elemek. A csodás hatalmú kelyhet egyszerű ládában hozzák be a színpadra. Itt nézi végig a naiv, balga ifjú: Parsifal, az áhítatos szertartást. (a magyar feliratozás Parsifalt, bolondnak nevezi, holott egyáltalán nem bolond, sokkal helyénvalóbb volt ebben az esetben a régi fordítás kifejezése „balga”) A hatalmas hátteret az egész előadás alatt videovetítés tölti ki. Peter Flaherty videoművész és David Finn fővilágosító csodálatos munkát végzett. Az állandóan változó háttér, főként tépett, vonuló felhőivel, sarki fény-szerű jelenségeivel, a különleges világítási effektusokkal, szűrt, nyomasztó fényekkel, érintőfényekkel megvilágított színpad számos képzőművészeti asszociációt ébreszt a nézőkben, például El Greco vagy Goya képeinek felhős egeit és színvilágát idézi fel.

A második felvonás látványvilága a legradikálisabb változás az úgynevezett hagyományos rendezésekhez képest. A színpad hátulját két részből álló fekete fal tölti ki, a két rész között baljós vörös fény világít. Maga a színpad kb. 20-25 cm magasan vérrel van elárasztva, abban gázolnak a szereplők. Klingsor varázsbirodalma, csodás, buja kertjének mesevilága helyett ezúttal a megtestesült gonosz véres birodalmában járunk. A varázsló véres hajjal, véres kézzel, véres ruhába öltözötten készül Parsifal bűnbeejtésére. Nincs mesepalota, varázstükör, nincsenek varietéműsorokra emlékeztető csábtáncot járó, színes fátylakba öltöztetett viráglányok. Fehérruhás nők először, mint robotszerűen mozgó arc nélküli hadsereg szolgálják urukat, majd visszafogott, stilizált mozdulataikkal csábítják az oda érkező Parsifalt. Ruhájuk alja véres. A csábító nővé változott Kundry is fehér ruhában bűvöli Parsifalt, miközben egy hatalmas fehér ágyat hoznak be a lányok. Nemsokára ez a fehér ágy is véres lesz, felidézve ezzel Parsifalban Amfortas vérző sebét. Ez a véres világ omlik össze, amikor az ifjú ellenáll a csábításnak és megszerzi a szent lándzsát Klingsortól.

A harmadik felvonás helyszíne az első felvonásban megismert kietlen táj, most azonban még ijesztőbb, még sivárabb, még lehangolóbb, lepusztultabb, ugyanis sírhantok borítják. Ezen a reménytelen, a pusztulás képét, az emberiség és emberiesség végső állomását idéző helyen talál rá a rongyokba öltözött Guernemanz a félholt Kundryra és kelti életre. A háttérvetítés is sivár szürke égboltot mutat. A kis patak medre csontszáraz. Parsifal vánszorog be, kezében a lándzsával, de mennyire megváltozott ő is. Megtört, roskadozó, megfáradt, haja őszes, tépett. A csodálatos zenei kép, a nagypénteki varázs alatt nincsenek giccses húsvéti üdvözlőlapokat idéző tavaszi tájak, művirágok és játékosan kergetőző bárányfelhők, semmi érzelgősség. A táj nem veszti el komorságát, de annál hatásosabb, erősebb kép, hogy a háttérben felkel a hatalmas, barnásvörös nap és a kis patak medrében újra megindul a vízfolyás. Kundry átléphet az addig csak a lovagok által használt szakrális térfélre. A befejező kép helyszíne is ugyanez marad. Titurel holttestét hozzák, fia, a szenvedő Amfortas utána veti magát a nyitott sírba, szenvedéseit csak a Parsifal kezében tartott lándzsa érintése szünteti meg, amely hajdan a sebét okozta. Parsifal átveszi Amfortas tisztét, a Grált, szokatlan módon Kundry emeli magasba, aki bűneitől megtisztulva hal meg.

A MET káprázatosan játszó zenekarát és gyönyörűen éneklő kórusát Daniele Gatti vezényelte, a hatalmas mű minden felemelő zenei szépségét érvényre juttatva, kitűnően eltalálva a szakrális és drámai zenei egyensúlyt.

Klingsor, a varázsló szerepét az a Jevgenyij Nyikitin énekelte - egyébként remekül,- akit Bayreuthból a nyáron hazaküldtek, amikor észrevették, hogy testére náci jelkép van tetoválva.

Kundry a zenedráma sok különös szereplője között is az egyik legkülönösebb. Hol zaklatott, egzaltált női segítője a lovagoknak, hol a bűnre csábító végzetes nő, a „pokol rózsája”, aki anyja említésével igyekszik Parsifalt elcsábítani, hol átkozódó fúria, hol csak szolgálni akaró bűnbánó bűnös, végül megtisztultan meghaló nő. Ezt a rendkívüli nőalakot kell életre keltenie színészileg és hangilag Katairna Dalajmannak. Színészileg némiképp egysíkú maradt, nem éreztük a bonyolult nőalak minden árnyalatát, változásait, ámde hangilag kifogástalanul énekelte végig a nehéz szólamot.

Amfortas, a szenvedő király szerepében Peter Mattei játékban és hangban tökéleteset alkotott. Megrendítő alakítása sokáig emlékezetes marad.

Parsifal szerepét Jonas Kaufmann énekelte remek hangi diszpozícióban. Hőstenorja nagyszerűen szólt, végig bírta erővel a rendkívül fárasztó szerepet. Ebben az előadásban tökéletesen élte és átélte szerepét, a balga ifjúból mások szenvedése iránt részvétet érző ember, a csábításnak ellenálló férfi, majd megfáradt, meggyötört harcos, és végül felmagasztosuló hős lett.

René Pape csatlakozott Guernemanz szerepének legnagyszerűbb alakítóihoz. Alakításában és nemes basszushangjának árnyalataiban megmutatta a Grál lovag bölcsességét, de felfortyanásait is, a reményvesztett megöregedett férfi fájdalmát éppúgy, mint örömét Parsifal visszatértekor.

A dárda visszatért, ekkor a világ egysége helyreáll, a férfi és női világ, a szakrális és a profán tér egyesül. A kopár tájat csodálatos, aranyos-barnás színű fény önti el.

Ezzel a különleges előadással méltóképpen emlékezik meg a Metropolian Opera Wagner születésének bicentenáriumáról.


KULTÚRA ÚTI CÉL EURÓPAI UNIÓ ÉLETMÓD SPORT PARLAMENT INFORMATIKA SZABADIDŐ ANNO

Parsifal 2013. március 6. 20:36 \| Gold György Ünnepi misztériumjáték „A Parsifal személyei – micsoda társaság ez! Milyen halmozása a szélsőséges és botrányos különlegességeknek! Egy önkeze által megférfiatlanított varázsló, egy csábító nőből és bűnbánó Magdalénából egybeszőtt, kétségbeesett kettős lény, katalepsziás átmeneti állapotokkal a két létforma között, egy szerelem-betege főpap, aki egy szűz fiú által nyújtandó megváltásra várakozik, maga ez a megváltó fiú, a tiszta balga (….), a maga nemében szintén a különlegesség egy ritka esete.(….). Ha prózában írná meg őket Wagner, úgy ez szembeszökő lenne, csak a zenének mitizáló és megszentelő ereje leplezi, a muzsika patetikus szelleme teszi, hogy az egész nem hátborzongatóan tréfás illetlenségként jelenik meg(…..)hanem vallási misztériumjátékká növekszik.” Thomas Mann: Richard Wagner szenvedése és nagysága Az Uránia Nemzeti Filmszínházban a Metropolitan Opera élő HD közvetítéssorozatának keretében a Richard Wagner születésének 200. évfordulója alkalmából felújított Parsifal c. zenedrámát láttuk. Ez a zenemű a szerző utolsó, egyben legkülönösebb műve. Már meghatározásában is elüt a többi Wagner műtől, hiszen nem opera, nem zenedráma, hanem „Bühnenweihfestspiel” azaz szent színpadi ünnepi misztériumjáték. A szöveget 1877-ben fejezte be, a megzenésítéssel azonban csak 1882-ben készült el a szerző. Ez az a Wagner mű, melyet már konkrétan Bayreuthnak, a bayreuthi Festspielhaus számára írt, bemutatását más színháznak nem engedélyezte, így csak a szerzői jogok lejártával, 1913.december 31-e után játszhatják más színházak is. A budapesti bemutató a lehetséges első napon, 1914. január 1-én volt a Városi Színházban, Reiner Frigyes vezényletével A Parsifal előadásának fő nehézsége a mű kétarcúsága, ugyanis témája egyszerre szakrális jellegű, másrészt drámai. E két elem arányának, egyensúlyának megtalálása, összehangolása a színpadi megvalósításban a mindenkori rendezők és karmesterek felelőssége. Amennyiben ugyanis a szakrális elem válik túlságosan hangsúlyossá, az amúgy is meglehetősen hosszú mű tempója lelassul, vontatott lesz. Ha a másik, a drámai elem kerül túlsúlyba akkor viszont elvész vagy elveszhet a mű méltóságteljes, ünnepi hangulata. A MET előadását Francois Girard rendezte, megtartva a mű egyensúlyát. A lebonyolítás külsőségeiben sok mindent megváltoztatott, letisztította a művet a rárakódott hamis előadási hagyományoktól, giccses szcenikai megoldásoktól, ájtatoskodástól, érzelgősségtől, megtartva és megmutatva ugyanakkor a szereplők bonyolult karaktereit és kapcsolati rendszerüket. Annak fogta fel a darabot ami. Templomi áhítat helyett zenés színpadi drámának. Már az előjáték alatt elkezdődik a színpadi történés. A majdnem teljesen sötét színpadon velünk szemben ülnek a kórus tagjai, a férfiak fekete öltönyben, a nők fekete ruhában. Aztán egyszer csak felkelnek helyükről és lassan leveszik zakójukat, cipőjüket és karóráikat. Az előjáték végére mindannyian fekete nadrágban, fehér ingben vannak, úgy hagyják el a színpadot. Ezzel el is választották a következő színpadi történést a civil létüktől, létünktől, hétköznapi világuktól, világunktól és belépünk a misztériumjáték világába. A díszlettervező Michael Levine az első képben, a Grál birodalmának megszokott erdei tisztása helyett kopár, kietlen világot mutat, növény nélküli, kiégett, szárazra töredezett földet, melyet középen egy kis patakocska választ két részre. Az egyik részen a női szereplők (kórus) tagjai láthatók és ott tartózkodik a darab női főszereplője Kundry is. A másik oldal a férfi szereplők, a Grál- lovagok világa, mindannyian az egyforma fekete nadrág, fehér ing „egyenruhában”. Ezzel nem csak a férfi-női világot, hanem a darab profán és a szakrális terét is elválasztja egymástól. A két rész között nincs átjárás, az egyikből a másikba szereplő nem lép át. Amfortas, megjelenésekor, illetve Guernemanz elbeszélése alatt, amikor a Grál királyának sebesüléséről és szenvedéseiről mesél, a színpadot kettéválasztó patak vörösre, vérré változik. Ugyanez a helyszíne a felvonás második képének a Grál templomának is, nincs monumentális katedrális, nincsenek építészeti elemek. A csodás hatalmú kelyhet egyszerű ládában hozzák be a színpadra. Itt nézi végig a naiv, balga ifjú: Parsifal, az áhítatos szertartást. (a magyar feliratozás Parsifalt, bolondnak nevezi, holott egyáltalán nem bolond, sokkal helyénvalóbb volt ebben az esetben a régi fordítás kifejezése „balga”) A hatalmas hátteret az egész előadás alatt videovetítés tölti ki. Peter Flaherty videoművész és David Finn fővilágosító csodálatos munkát végzett. Az állandóan változó háttér, főként tépett, vonuló felhőivel, sarki fény-szerű jelenségeivel, a különleges világítási effektusokkal, szűrt, nyomasztó fényekkel, érintőfényekkel megvilágított színpad számos képzőművészeti asszociációt ébreszt a nézőkben, például El Greco vagy Goya képeinek felhős egeit és színvilágát idézi fel. A második felvonás látványvilága a legradikálisabb változás az úgynevezett hagyományos rendezésekhez képest. A színpad hátulját két részből álló fekete fal tölti ki, a két rész között baljós vörös fény világít. Maga a színpad kb. 20-25 cm magasan vérrel van elárasztva, abban gázolnak a szereplők. Klingsor varázsbirodalma, csodás, buja kertjének mesevilága helyett ezúttal a megtestesült gonosz véres birodalmában járunk. A varázsló véres hajjal, véres kézzel, véres ruhába öltözötten készül Parsifal bűnbeejtésére. Nincs mesepalota, varázstükör, nincsenek varietéműsorokra emlékeztető csábtáncot járó, színes fátylakba öltöztetett viráglányok. Fehérruhás nők először, mint robotszerűen mozgó arc nélküli hadsereg szolgálják urukat, majd visszafogott, stilizált mozdulataikkal csábítják az oda érkező Parsifalt. Ruhájuk alja véres. A csábító nővé változott Kundry is fehér ruhában bűvöli Parsifalt, miközben egy hatalmas fehér ágyat hoznak be a lányok. Nemsokára ez a fehér ágy is véres lesz, felidézve ezzel Parsifalban Amfortas vérző sebét. Ez a véres világ omlik össze, amikor az ifjú ellenáll a csábításnak és megszerzi a szent lándzsát Klingsortól. A harmadik felvonás helyszíne az első felvonásban megismert kietlen táj, most azonban még ijesztőbb, még sivárabb, még lehangolóbb, lepusztultabb, ugyanis sírhantok borítják. Ezen a reménytelen, a pusztulás képét, az emberiség és emberiesség végső állomását idéző helyen talál rá a rongyokba öltözött Guernemanz a félholt Kundryra és kelti életre. A háttérvetítés is sivár szürke égboltot mutat. A kis patak medre csontszáraz. Parsifal vánszorog be, kezében a lándzsával, de mennyire megváltozott ő is. Megtört, roskadozó, megfáradt, haja őszes, tépett. A csodálatos zenei kép, a nagypénteki varázs alatt nincsenek giccses húsvéti üdvözlőlapokat idéző tavaszi tájak, művirágok és játékosan kergetőző bárányfelhők, semmi érzelgősség. A táj nem veszti el komorságát, de annál hatásosabb, erősebb kép, hogy a háttérben felkel a hatalmas, barnásvörös nap és a kis patak medrében újra megindul a vízfolyás. Kundry átléphet az addig csak a lovagok által használt szakrális térfélre. A befejező kép helyszíne is ugyanez marad. Titurel holttestét hozzák, fia, a szenvedő Amfortas utána veti magát a nyitott sírba, szenvedéseit csak a Parsifal kezében tartott lándzsa érintése szünteti meg, amely hajdan a sebét okozta. Parsifal átveszi Amfortas tisztét, a Grált, szokatlan módon Kundry emeli magasba, aki bűneitől megtisztulva hal meg. A MET káprázatosan játszó zenekarát és gyönyörűen éneklő kórusát Daniele Gatti vezényelte, a hatalmas mű minden felemelő zenei szépségét érvényre juttatva, kitűnően eltalálva a szakrális és drámai zenei egyensúlyt. Klingsor, a varázsló szerepét az a Jevgenyij Nyikitin énekelte - egyébként remekül,- akit Bayreuthból a nyáron hazaküldtek, amikor észrevették, hogy testére náci jelkép van tetoválva. Kundry a zenedráma sok különös szereplője között is az egyik legkülönösebb. Hol zaklatott, egzaltált női segítője a lovagoknak, hol a bűnre csábító végzetes nő, a „pokol rózsája”, aki anyja említésével igyekszik Parsifalt elcsábítani, hol átkozódó fúria, hol csak szolgálni akaró bűnbánó bűnös, végül megtisztultan meghaló nő. Ezt a rendkívüli nőalakot kell életre keltenie színészileg és hangilag Katairna Dalajmannak. Színészileg némiképp egysíkú maradt, nem éreztük a bonyolult nőalak minden árnyalatát, változásait, ámde hangilag kifogástalanul énekelte végig a nehéz szólamot. Amfortas, a szenvedő király szerepében Peter Mattei játékban és hangban tökéleteset alkotott. Megrendítő alakítása sokáig emlékezetes marad. Parsifal szerepét Jonas Kaufmann énekelte remek hangi diszpozícióban. Hőstenorja nagyszerűen szólt, végig bírta erővel a rendkívül fárasztó szerepet. Ebben az előadásban tökéletesen élte és átélte szerepét, a balga ifjúból mások szenvedése iránt részvétet érző ember, a csábításnak ellenálló férfi, majd megfáradt, meggyötört harcos, és végül felmagasztosuló hős lett. René Pape csatlakozott Guernemanz szerepének legnagyszerűbb alakítóihoz. Alakításában és nemes basszushangjának árnyalataiban megmutatta a Grál lovag bölcsességét, de felfortyanásait is, a reményvesztett megöregedett férfi fájdalmát éppúgy, mint örömét Parsifal visszatértekor. A dárda visszatért, ekkor a világ egysége helyreáll, a férfi és női világ, a szakrális és a profán tér egyesül. A kopár tájat csodálatos, aranyos-barnás színű fény önti el. Ezzel a különleges előadással méltóképpen emlékezik meg a Metropolian Opera Wagner születésének bicentenáriumáról.
Impresszum Médiaajánlat Kapcsolat Készítette a