Csúcsrajáratva. A washingtoni diplomácia kulisszatitkai.

A Colbert-híd. Részlet Simonyi András kötetéből.

Colbert-híd

 

 

Amerika a televíziózás hazája. Ezt nem lehet figyelmen kívül hagyni. De ma már nem csupán Amerikában él a mondás, hogy „ami nem látható a tévében, az nincs is”, amit úgy is fel lehet fogni, hogy ami – vagy aki – Amerikában tűnik fel egy televíziós műsorban, az egyszeriben másik dimenzióba kerül.

Egy diplomatának nehéz ezen az akadályon átküzdenie magát, különösen egy kis ország diplomatájának. Nem elég ugyanis azt gondolni magunkról, hogy érdekesek vagyunk. Úgy célszerű tálalni az érdekességünket, ahogyan azt az amerikai közönség elvárja. Nem feltétlenül azt kell mondani vagy mutatni, amit az amerikai néző látni szeretne, de úgy, ahogyan szeretné. Ahogy meg tudja emészteni. Ez nem tudomány, egyszerű tapasztalat. És nem is szükséges hozzá elméleteket gyártani.

Számomra az amerikai tévé, áldott gyermekkorom és bölcs szüleim jóvoltából, természetes volt. Jól ismertem azokat a sorozatokat, filmeket, riportműsorokat és dokumentumfilmeket, amelyekből a mai amerikai televíziózás kinőtt.

Az egyik tanács, amelyet Wesley Clark tábornoktól, a NATO európai haderőinek volt főparancsnokától kaptam Washingtonba érkezésemkor, az volt, hogy azonnal vessem bele magam a média világába, hallgatóként és nézőként, annak érdekében, hogy jól értsem,mi az, ami az amerikaiakat ténylegesen foglalkoztatja. Hamar rájöttünk, hogy a vájtfülűeknek készülő politikai műsorok mellett folyamatosan tájékozódnunk kell a mainstream médiából, vagyis az átlagembernek készülő műsorokból is. Ezért a hírműsorok mellett majdnem minden nap megnéztük az előzőekben bemutatott „késő esti show”-kat.

2005 őszén Gáti Károly barátom, vagyis Charles Gati, a Johns Hopkins Egyetem professzora azt kérdezte, hallottunk-e a Comedy Central tévécsatornáról. Nem hallottunk, pedig állandóan keresgéltünk a televíziók kínálatában. „Minden diákom ezt nézi, ebből tájékozódnak a világ dolgairól. Van ott egy Jon Stewart nevű fazon. Látnotok kell. Tisztára hülyére veszi az intézményesült Amerikát, és nem kíméli az elnököt sem. Ez a Daily Show with Jon Stewart – magyarázta a barátom.

Még aznap este megkerestük a csatornát, és attól kezdve be voltunk oltva. Jon Stewart szemtelen, poénos és elgondolkodtató. Természetesen a liberális gondolkodású értelmiségieknek élvezet volt nézni, ahogy az elnököt, és leginkább a neokonzervatívokat, estéről estére Ludas Matyiként jól elnáspángolja. A nagy amerikai tévécsatornák hírműsoraiból is igyekezett hülyét csinálni. Álriporterek és -kommentátorok készítettek áltudósításokat. Az egyik ilyen áltudósító Stephen Colbert volt, riportjai mindenkit megnevettettek, miközben a témák és kommentárok véresen komolyak voltak.

Colbert röviddel ezután saját műsort kapott. Megalkotta a Colbert Report elnevezésű show-t, amely minden este Jon Stewart műsora után jelentkezik. Késő este, tehát abban az idősávban, amikor Letterman és Jay Leno műsora is látható. Colbert hugenották sarja, állítólag Jean Baptiste Colbert-nek, XIV. Lajos pénzügyminiszterének leszármazottja.

Műsorában megalkotta a Colbert-nemzetet, egy nem létező népet, és az ő szemszögükből ontja kíméletlen kritikáját az amerikai politikusokra és az amerikai társadalomra. Ha lehet, még cinikusabb és szarkasztikusabb, mint Stewart. Az a sajátossága, hogy konzervatívnak álcázva magát állítja úgymond „pellengérre” Amerikát, és „kritizálja” a mérsékelteket. Ez alól az álca alól persze kikandikál a mérsékelt és toleráns gondolkodó. Frenetikus humorával milliókat ragadott magával, és nem kellett neki túl sok idő ahhoz, hogy átütő sikere legyen.

Colbert még sehol sem volt a népszerűségi listán, amikor felvettem vele a kapcsolatot. Miután munkatársam, Bácsi-Nagy András kemény munkával rájuk talált, üzentem neki, hogy szeretnék találkozni, beszélgessünk. Meg is egyeztünk, hogy ennek a találkozónak az időpontja június 22-e lesz. Ekkor azonban váratlanul jelzés érkezett a Fehér Házból, hogy Bush elnök Budapestre látogatna, éppen ezen a napon. A Colbert-találkozót természetesen le kellett mondanom. Küldtem Stephennek egy kézzel írott levelet, hogy sajnos ez az „apróság” közbejött.

Legnagyobb örömömre, néhány nappal később levél érkezett tőle, amely így szólt: „Excellenciás uram! Sajnálom, hogy nem tud jönni. Látogasson meg bármikor, amikor ideje engedi.” Szintén kézzel írva, ami Amerikában nem szokatlan gesztus, de a legnagyobb tiszteletet és személyes odafigyelést bizonyítja egyben.

Jött a nyári szabadság, amelyet minden évben Magyarországon töltöttünk. Éppen budapesti házunk kis kertjében tevékenykedtem, amikor elidult az események sajátos láncolata, amely eddigi életem legnagyobb PR-fogását eredményezte.

A kormányzat informális népszavazásra bocsátotta az új Duna-híd elnevezését. Az internetes szavazás első fordulóját Chuck Norris nyerte, ami jelzi a magyar humort. (Számtalan olyan viccet ismerek én magam is, amelynek főszereplője az emberfeletti tulajdonságokkal bíró Chuck.) Második helyen Zrínyi Miklós végzett. Ekkor Colbert kitalálta, hogy ő is benevez a névadóversenybe, és műsorában felszólította Colbert-nemzetét, hogy támogassák. A következő internetes szavazáson több szavazatot kapott, mint Magyarország teljes lakossága, szám szerint 17 milliót!

Ezzel a magyar híradások élére került.

Tehát éppen füvet vágtam a kertben, amikor Náda kiabált a házból, hogy jöjjek gyorsan, Colbert szerepel a magyarországi hírekben. Valóban, az egyik országos csatorna szenzációként közölte, hogy Stephen Colbert humorista is aspirál névadóként. Szóval ez nagy hír lett itthon.

Azonnal felhívtam Washingtonban a nagykövetséget, ahol kollégáim amúgy is állandó készültségben voltak, mikor telefonálok valamilyen ügy intézése kapcsán, és megkértem Dehelánné Dörömbözi Teréz tanácsost, aki abban az időben személyi titkárom volt, hogy azonnal derítse ki, mi módon tudnék beszélni Colbert-rel. Tíz perc múlva – így utólag is gratulálok Terinek – a vonal végén volt, és a következő párbeszédet folytattuk:

– Excellenciás uram!

– Colbert úr, mi a csudát csinál ön?

– Hidat fognak elnevezni rólam az önök hazájában.

– Hát ez igazán érdekes!

– Mondja, mit vegyek fel a híd avatására?

– Nem tudom, Colbert úr, ennek utána kell járnom.

– Jó, hát akkor szeretném, ha erről rövidesen a show-mban beszélgetnénk!

– Rendben, amint visszaérek az USA-ba, jelentkezem.

Hát akkor az első lépés meglenne! Nem tudtam, mi lesz belőle, de azért a kezdet maga is fantasztikus – gondoltam. Itt egy médiasztár, aki hirtelen ragyogó publicitást kínál nekünk, és vevő arra is, hogy ezt közösen tovább szövögessük. Hiába gúnyolódott Zrínyin, ebben az összefüggésben ennek nem tulajdonítottam jelentőséget.

A torkomban vert a szívem, mert mindaz, amit Amerikáról tudtam, illetve a szakmámban megtanultam, a fortélyok, amelyeket gyakran csak intuíció alapján lehet elsajátítani vagy megfejteni, szóval minden, amit nekem Amerika jelentett, benne volt ebben a dologban. Az is, hogy Stephent akkor találtuk meg, amikor még nem volt a csúcson, amikor még csak kevesen gondolták, hogy ebből az emberből nagy sztár lesz. Márpedig gyorsan országos hírre tett szert, és igazi szupersztár lett. A nyár hátralevő részében rengeteg időt töltöttem azzal, hogy felkészüljek a találkozásra, és a lehetőségre, hogy a műsorban „csináljunk valami nagyot”. A biztonság kedvéért vettem egy szép nagy, régi magyar ruhákról szóló könyvet. Gondoltam, elküldöm Colbert-nek, hogy nézze ki magának azt az öltözéket, amelyet a híd avatásán viselni szeretne.

Ez az év amúgy is intenzívnek bizonyult: a hihetetlen jelentőségű kinti megemlékezések 1956 évfordulóján, az elnöki látogatás Magyarországon, és ez a hirtelen jött lehetőség. Ezért amikor augusztus végén visszaérkeztünk Washingtonba, nekiláttunk, hogy kitaláljuk, miként lehet a maximumot kihozni a hídtörténetből. Tanulságos volt, ahogyan elkezdtük felöltöztetni a dolgokat. Hiszek a csapatmunkában, de abban is, hogy irányítás és vezetés nélkül nincs jó csapatmunka. Nagyjából tudtam, mit akarok kihozni a találkozóból: Budapestet feltenni a térképre, és megmutatni, hogy mi, magyarok értjük a humort, van tartásunk, és nem ijedünk meg a hatalmas amerikai médiától sem.

Szederkényi Viktor elsőbeosztottal az élen Dörömbözi Teréznek és néhány fiatalabb munkatársamnak rengeteg ötlete volt, amit aztán szépen, lassan kidolgoztunk, felöltöztettük a történetet. Tudtuk, hogy olyan ötlettel kell előállnunk, amellyel átvesszük a kezdeményezést a műsorban, akármilyen bátornak is tűnik a dolog. Nekem nem csupán résen kell lennem, hogy kivédjem, ha esetleg hülyét akarnak csinálni belőlem, hanem, ha lehet, nekem kell hoznom a nagy ötletet, mert különben akár bukás is lehet belőle. Stephen kegyetlen humora nem egy világnagyságot hozott már kellemetlen helyzetbe. A híd eléggé „alá volt aknázva” ahhoz, hogy esetleg rosszul végződjön a történet. Nem beszélve arról, hogy nekem egyúttal védenem kellett a hátamat is, a hazai támadások ellenében.

Volt azonban egy egészen más motivációnk is. Furcsa módon egy másik ország, Kazahsztán kapcsán alakult ki egy újabb markáns gondolatmenetünk. Abban az időben lett ismert egy bizonyos Sasha Baron Cohen, aki botrányokat kavart azzal, hogy ténylegesen tiszta hülyét csinált interjúala- nyaiból. Ő is, mint Colbert, kreált egy fiktív személyt, Boratot, a kazah diplomatát, amolyan falu bolondját, aki a legidétlenebb helyzetekbe keveredett. Eleinte csak az amerikaiakból csinált bohócot, de ebben az időben mutatták be a Borat – Kazah nép nagy fehér gyermeke menni művelődni Amerika című filmjét. Ebben úgy gúnyolódik az amerikaiak sztereotíp jellegzetességein, a rasszizmuson, a fegyverviselésen és más egyebeken, hogy közben igencsak rossz színben tünteti fel a kazahokat is. Ezen felbőszülve Kazahsztán mindenféle adminisztratív eszközzel próbálta megtámadni Cohent, akinek mindez vörös posztó volt a szemében. Egészen bevadult. Odáig ment, hogy Borat a washingtoni kazah nagykövetség előtt ácsoltatott színpadot, és onnan üzent Kazahsztánnak. A kazah vezetés ekkor sem ismerte fel az óriási lehetőséget, amely abban rejlett, hogy egy népszerű film kapcsán bemutassák az igazi Kazahsztánt. Helyette inkább a kisebbségi komplexusban szenvedő népek tipikus reakcióját választották: megsértődtek. Cseppnyi emelkedettség kellett volna, bölcs méltóság, és az egész bohóckodásból ők kerültek volna ki győztesen.

Nálunk is lett volna hajlam arra, hogy utasítsanak, hivatalosan tiltakozzam Colbert-nél, amikor a vetélkedés során bántó megjegyzést tett Zrínyi Miklósra, és egyszerűen seggfejnek titulálta. Ha ezen akkor mi megsértődünk, ugyanúgy jártunk volna, mint a kazahok. A magam részéről nem tudtam volna elképzelni, hogy ilyen szituációban a dán, a svéd vagy a holland nagykövetség tiltakozna. Pont az ellenkezőjét kellett cselekedni. Colbert megjegyzését elengedni a fülünk mellett, és kihasználni a lehetőséget, hogy megmutassuk magunkat az amerikaiaknak.

Végül azt találtuk ki vezérfonalnak, hogy kijelentjük, megnyerte a népszavazást, és elnevezzük róla a hidat, ha… És mint a népmesékben, teljesíthetetlen feltételeket szabunk, de a nagyköveten keresztül a Magyar Köztársaság nevében hivatalosan is biztosítva őt arról, hogy győzött, amennyiben a feltételeket mégis teljesíti. Ezek között szerepelt kettő, amely a tudomány mai állása szerint szinte teljes bizonyossággal megoldhatatlan.

Az egyik feltétel, hogy meg kell tanulnia magyarul. Ugyebár, mint tudjuk, a mi nyelvünket szinte lehetetlen megtanulni (itt azért szeretném megjegyezni, hogy nagy dicséret jár flamand születésű menyünknek, Kimnek, aki mégiscsak ragyogóan beszél magyarul). A másik feltétel, hogy a magyar törvények szerint meg kell halnia ahhoz, hogy hidat nevezzenek el róla.

Ezt kellett szépen formába önteni. Kitaláltuk, hogy ezeket a kikötéseket lejegyezve, gyönyörű, hivatalos bőrkötésben adjuk át neki. Ezenkívül elkértem főkonzulunktól, Helyes Imrétől az egyetlen új, Schengen-komform útlevélmintát, és tettünk bele egy mosolygós Stephen Colbert fotót. Megtévesztően hasonlított egy szabályosan kiállított magyar útlevélre. Végül kértem Nádától egy tízezerforintost, amelyen természetesen Szent István (St. Stephen) portréja díszeleg, vagyis Colbert „druszája”.

Colbert közben üzent, hogy szeretne valamilyen magyaros ruhát felvenni az alkalomra. Kis tanakodás után döntöttünk a Bocskai-mente mellett. Semmi sem lehetetlen, kis detektívmunka, lelkesedés és barátság azt eredményezte, hogy az 1956 óta Washingtonban élő Megyeri László kölcsönadta magyaros felöltőjét – ezúton is köszönjük neki –, amit magunkkal vittünk a show-ba. Ebben az összefüggésben érdekes, hogy a híd neve végül Megyeri híd lett.

Szeptember 14-i műsorban állapodtunk meg. Velem tartott személyi titkárom, Dörömbözi Teréz. A Colbert-stáb hihetetlenül kedvesen fogadott. Még nem találkoztak élő nagykövettel. Az esti show forgatására gyülekező nézők hosszú sorokban várakoztak a bejáratnál. A stúdióban az egyik öltöző ajtaján név: András Simonyi. Rövidesen megjelent Stephen, és rendkívül udvariasan üdvözölt. Elegáns, szimpatikus úriember, nyoma sem volt annak az arrogáns alaknak, akit a képernyőn alakít. Beszélgettünk néhány dologról. Engem érdekelt, honnan van benne ez a sziporkázó humorérzék. Elárulta, hogy tizenegyen voltak testvérek, és neki, mint legkisebbnek, állandóan valamilyen jópofaságon kellett törnie a fejét, hogy egyáltalán észrevegyék. Néhány udvariassági fordulat, majd azt mondja: „Nézze, mi a következőt gondoltuk ki az önnel folytatott beszélgetés kapcsán. Megkérdezzük, hogy mi ez a híd, és ön elmondja, hogy akkor most nyertem vagy nem nyertem. Vagyis utazom Magyarországra vagy sem.”

Mire azt válaszoltam, hogy mi is készültünk, és elárultam, van egy-két meglepetésünk, ami önmagáért fog beszélni.

Azt mondja erre, hogy ez tetszik, akkor improvizálni fogunk. Vigyázzak azonban, mert az ő tévés személyisége kissé öntelt, magamutogató és nagyképű. „Csak egy kicsit arrogáns? – kérdezem. – Mert akkor, azt hiszem, boldogulok vele. Ilyesmit mindennap látunk a diplomáciában!”

Jót tett az alapos felkészülés és próba, még akkor is, ha végül maga a történet ténylegesen improvizatív lett. Semmi jegyzet, semmi súgó. Mindenesetre az adrenalinszintem eléggé magas volt ahhoz, hogy ettől kezdve ne tudatosan, hanem ösztönösen tegyem a dolgom a show-ban. Olyan volt, mintha Mick Jagger 1972-ben arra kért volna, menjek fel a színpadra, és énekeljem el vele együtt a Honky Tonk Womant! És hiába vagyok nagykövet, mégpedig egy „nagy, közép-kelet-európai ország” nagykövete, amellyel, lám, még Amerikának is számolnia kell, most bizonyíthatok mint fiatal, debütáló színész… mintha ez lenne a természetes terepem.

Beülünk a stúdióba, ahol mintegy háromszáz fős közönség adja a hátteret. Amit felvesznek, vágás nélkül megy adásba körülbelül egy órával később. Aki felsül, az felsülve megy adásba, nincs második probálkozás. Ez adja a dolog élő jellegét. Lehetne úgy is hívni, hogy „Nincs kegyelem, Colbert kiadás”. Stephen invitál a vallatószékbe, és első kérdése, hogy én vagyok-e a magyar nagykövet?

– Igen, az vagyok! – válaszolom.

– Akkor ezt bizonyítottnak veszem – mondja.

Elkezdi mondani a mondókáját, mire én félbeszakítom, és előadom, hogy hoztam a hivatalos végeredményt, amely szerint ő nyerte a névvel kapcsolatos szavazást, csak néhány apró feltételt kell teljesítenie. Közben, hogy ünneplőben fogadja a hírt, Colbert magára öltötte a bocskait, ami tökéletesen állt neki, és feszülten várta az eredményhirdetést. A piros bőrkötéses, címeres borítóba kötött dokumentumban a két feltétel szerepelt. Amikor a magyar nyelv ismeretére vonatkozó követelményt ismertettem, Colbert rögtön rávágta: híd. Az egyetlen magyar szó, amit addig ismert. Ezt elfogadtam. Tehát az egyik feltétel teljesítve.

A második azonban igazi döbbenetet váltott ki nála: ahhoz, hogy a hidat róla nevezzük el, meg kell halnia. Értetlenül nézett rám. Mást várt? Mondom neki, hogy ez a törvény, és ide is van írva, a hivatalos dokumentumba. Tessék megnézni, és mutatom neki a sorokat. Sajnálom.

Viszont megerősítendő jóindulatú szándékunkat, átadtam az útlevelet és a tízezerforintost. Amilyen csavaros eszű, a tízezer forinttal azonnal megpróbált megvesztegetni. (Fogalmam sincs, honnan vette, hogy a magyar tisztviselők megvesztegethetők lennének.)

Nagy barátságban váltunk el, azzal, hogy találkozunk a híd avatásán.

Amikor lesétáltam a színpadról, csorgott rólam a veríték, vajon mi az, amit elfelejtettem abból, amit el akartam mondani. Semmit. Még azt sem, amit az egészben a legfontosabbnak tartottam. Nem felejtettem el kijelenteni, hogy Budapest a legcoolabb város Európában. Eldöntöttem ugyanis, hogy akármerre viszi a beszélgetést, ha törik, ha szakad, ennek el kell hangoznia. A szereplés nem lehet öncélú, nem lehet pusztán magamutogatás. Ez is, mint minden más, amit teszünk diplomataként, azt a célt szolgálja, hogy Magyarországot jól prezentáljuk a világban, építsük a rólunk kialakuló pozitív képet, vonzóvá tegyük az országot a világ számára. Ha ezt „észrevehetetlenül”, mintegy mellékesen tesszük, akkor jó, akkor hatásos és hiteles. Azt hiszem, ezúttal ilyenre sikeredett a szereplés.

A legőszintébb visszaigazolást még akkor, a műsor további részében kaptam Colbert-től. Egy híres sportkommentátor volt a következő vendég. Nagyon nagy ember lehetett, mert az öltözőben nem fogadta a köszönésemet. Mindenesetre Colbert első kérdése az volt, hogy találkozott-e a magyar nagykövettel.

– Nem, nem találkoztam – feleli.

– Kár, hogy lemaradt róla. Kicsi, de méltóságteljes – mondja Colbert.

A show jól sikerült. Az öt perc nekem örökkévalóságnak tűnt. Mindenki nevetett. Magyarország pedig emelkedetten került ki a történetből. Nem megalázkodva, hanem magabiztosan és büszkén. Colbert és munkatársai még percekig forgatták az útlevelet. Az egyik meg is kérdezte, hogy valódi-e. Kérdeztem Stephentől, meg akarja-e tartani. Természetesen odaajándékoztam neki. Szegény Helyes Imre, a konzulunk, izgult, hogy börtönbe fog kerülni az útlevél miatt, de Colbert-nél senki sem érdemelt volna meg jobban akár egy igazi útlevelet sem. Szemmel láthatólag élvezte az egész tréfás, abszurd helyzetet és az annak kölcsönzött komolyságot, az egész szituáció jobban sült el, mint vártuk. Egyszerűen jók voltak a poénok. Érdemes volt ekkora energiával, ennyit készülni rá.

Colbert stúdiója New Yorkban van, az 54. utca nyugati oldalán. Ezért a show felvételére autóval érkeztünk. Amikor kiléptünk a stúdióból az 54. utcára, ott állt egy kisebb csoport, akik a show felvételén is jelen voltak. Addigra kiállt a nagyköveti autó, egy sötét Cadillac, D0K001-es rendszámmal. Ezt látva kezdett el az embereknek derengeni, hátha mégis az igazi magyar nagykövet volt a felvételen. Ugyanis Colbert annyi geget használ, hogy bizonyára nem tűnt valószínűnek, tényleg én vagyok én.

Még aznap éjjel visszautaztunk Washingtonba. Tele voltam feszültséggel, vajon hogy sül el a dolog. Vujity Tvrtko, az ismert televíziós riporter éppen Washingtonban volt ez idő tájt.Őjavasolta, hogy ezt az egészet Budapesten is vetítsék le, és az egyik kereskedelmi tévé kapva kapott az ötleten. Nekem egyetlen feltételem volt csupán: ne szinkronizálják! Ugyanis nagy ellensége vagyok a szinkronizálásnak, mert az a műsorok lelkét veszi el. Milyen dolog, ha Clint Eastwood magyarul köszönti cowboy társait. Magyarul nincs is a cowboyok köszönésének, a „howdy”-nakmegfelelője. Az érvelésemet elfogadták.

Sajnos nem tudtam maradéktalanul élvezni a Colbert Report csütörtöki adása által nyert hihetetlenül pozitív hatást. A Budapesten vasárnapra tervezett vetítést két nappal elhalasztották, mivel az őszödi beszéd akkor került nyilvánosságra. Másnap elkezdődött a Magyar Televízió székházának ostroma, amely aztán évekre meghatározta a politikai hangulatot. Az egész világ látta, hogy Budapesten nagy bajok vannak. Ezért igazán nem is tudtuk kihasználni a Colbert által generált remek imázst. Amikor azoknak a napoknak a veszteségét összeírják, érdemes lesz beleszámítani a megítélésünkben esett kárt, beleértve azt is, ami emiatt elherdálódott.

Végül mégis levetítették, és a budapesti adást követően felhívtam Colbert- t, és kérdeztem tőle, látja-e, mi történt Budapesten. Azt mondtam neki, hogy ennek az egésznek ő az oka a híd történetével. Jót nevetett rajta.

Legnagyobb meglepetésemre közölte, milyen szerencse, hogy az állami tévé székházát, és nem az ő műsorát lejátszó kereskedelmi csatornát gyújtották fel. Ezek szerint követte a budapesti eseményeket.

Viszont az ország megítélése szempontjából kezdhettük a tűzoltást.

Stephennel nem szakadt meg a kapcsolat. Kialakult a szimpátia, egyfajta megértés a két világ között: az én magyar világom és Colbert mélységesen amerikai világa között. Van abban valami csodálatos, hogy ezzel Magyarország jelen lehetett a 21. századi amerikai populáris kultúrában. Abban a kultúrában, amelyet Európa egyszerre bálványoz és lenéz, amelyet megvet és utánoz, amely azonban mindenképpenmeghatározóma, holnap és holnapután a nyugati kommunikációban. Rengeteg kedves levelet kaptunk, amelyben amerikaiak vették a fáradságot és megkerestek bennünket, hogy jelezzék, mennyire tetszett nekik, ahogy „játszottunk” a show-ban. Persze meg is sértődhettünk volna azon, hogy kifigurázza Zrínyi Miklóst. De nem sértődtünk meg, hanem azt üzentük Amerikának: Magyarország magabiztos, érett ország.

Meglepetésként ért, hogy itthon milyen frenetikus volt a fogadtatás. Mintha Magyarország ki lett volna éhezve egy teljesen ártalmatlan, az állandósult feszültségektőlmentes sikerre, amelyre nem tudott rátelepedni a napi politika. Furcsa volt, hányan, hányféleképpen interpretálták a show-t. Volt, aki a népmesei Hüvelyk Matyit látta bennem, aki jól megmutatta az óriásnak, hogy nem fél tőle.Mások egyszerűen csak örültek. Érdekes módon rengetegen voltak olyanok is, akik felismerték a lehetőséget, hogy bemutatkozzunk Amerikának.

 

 

Utóhatás: a második show

 

Mint a diplomáciában vagy a rockzenében, ezen a fronton is fontos cél a folytatás. Egy alkalommal szerepelni a showban eleve jelentős siker. Kétszer szerepelni viszont igazi skalp. Néhány hónappal később, 2007 februárjában Los Angelesben tartózkodtam, ahová kisebb-nagyobb időközönként el kell látogatnia a washingtoni nagykövetnek. Sok magyar lakik a térségben, és a technológiai fejlődés egyik centruma is itt található.

Néhány héttel korábban hívást kaptam egy Benedek Attila nevű fiatalembertől. Azt kérdezte, segíteném-e népszerűsíteni személyes jelenlétemmel hangszereiket a világ legnagyobb hangszerkiállításán, a NAMM show-n Los Angelesben. Ez elég merész meghívásnak tűnt, ilyet nem szokás kérni a nagykövettől. Ezzel együtt nem zárkóztam el, mert ismertem a szóban forgó hangszereket. Ami azonban ennél fontosabb, meghallgattam a történetüket, amivel levettek a lábamról.

Három kecskeméti testvér, tanár szülők gyerekei, egyszer csak azzal állt elő, hogy kérnek egy-egy elektromos gitárt. Erre édesapjuk válasza az volt, hogy venni nem tudunk, de majd a gimnáziumba járó estis szakemberek segítenek elkészíteni a gitárokat. És tényleg, megalkották az első gitárjukat. Darabja vagy 25 kilót nyomott! Elhatározták, hogy folyamatosan dolgoznak a hangszereken, tökéletesítik, és mára a világ egyik legkifinomultabb gitárját gyártják. A márkanevük Fibenare lett (ami annak rövidítése, hogy fiai Benedeknek és Klárának).

Mivel Los Angelesben úgyis akadt dolgom, és barátomnak, Jeff Baxternek a lehető legjobb kapcsolata volt a kiállítókkal, ellátogattam az expóra. A fiúk által bemutatott Fibenare gitárok között volt egy, amely azonnal megmozgatta a fantáziámat. A gitár „szarvát” (az angol szakirodalom cutaway-nek, kivágásnak hívja) egy amerikai sas formájára alakították ki. Pontosan olyanra, amilyen Colbert kabalája, és ami minden műsorának kezdő képsorain, a főcímben berepül a képbe. Ez eddig a véletlen műve, de máris meghozta az ötletet a következő magyar vonatkozású Colbert-show-hoz.

Megbeszéltem a fiúkkal, hogy Stephen Colbert-nek ajándékoznak egy ilyen gitárt. Fel is hívtam Stephent, és elárultam neki, hogy Los Angelesben vagyok, ahol csodálatos magyar gitárok is vannak, és valamit személyesen szeretnék átadni neki. Stephen sejtette, hogy mit akarok, és tudta, hogy gitározom. Azonnal vette a lapot, de arról még fogalma sem volt, hogy pontosan mit is kezdjünk a gitárral. Felvetette például, hogy ő is jelentkezik az Eurovíziós dalfesztiválra, és majd együtt csinálunk valamit. Persze ez is geg lett volna, hiszen az Eurovíziós versenyen amerikai természetesen nem vehet részt… egyelőre. Mindenesetre a magot elhintettük.

Néhány hét múlva kapóra jött, hogy egy Imus nevű, közismerten konzervatív rádiós műsorvezető rasszista kijelentéseket tett egy fekete lányokból álló kosárlabdacsapattal kapcsolatban. Colbert megtalálta a kapcsot. Onnantól kezdve a műsorában ő is diszkriminált, nap mint nap a magyarokat kezdte püfölni. „Semmi bajom velük, de ezek a paprikaszipuzó magyarok egyszerűen nem tudnak gitározni” – mondta.

Azt találta ki, hogy amikor néhány napon keresztül már jól kicikizte amagyarokat, én megjelenek és gitározom egy kicsit, majd átadom neki a sasfejes gitárt. Ennek elemeit azonban nem akarta részletesen megbeszélni velem, talán azért, hogy a spontaneitás megmaradjon, talán, hogy egy kis meghökkenés is legyen. Colbert kétségkívül kockázatot is vállalt. Nem tudhatta ugyanis, hogy mennyire tudok gitározni. Főleg támogató zenekar nélkül, egy szál elektromos gitárral.

Azt hittem, tudom, mit kell majd játszanom a show-ban. Egy hétig éjszakánként gyakoroltam azt a számot, amit választottam. A Steve Miller Band Fly Like an Eagle (magyarul: Szállj, mint a sas) című dalát egy kicsit átírtam, néhány magyaros elemet tettem bele. Nekem tetszett, feleségem, Náda is rábólintott… De tévedtem, Stephen stábja nem hagyta jóvá. Már New York felé tartottunk, a show felvételére, amikor szólt a telefon. Stephen producere telefonált, hogy akkor este találkozunk. Mondom neki, hogy mit fogok játszani. Erre kijelenti, hogy arról szó sem lehet, mert akkor szerzői jogi ügy lesz belőle, és ezt nem engedhetik meg maguknak. Játsszak valami magyarosat. Úristen, de mit, aminek valami üzenete, értelme is van. Mert például az „Az a szép, az a szép…” kezdetű dal nem annyira ütős amerikai környezetben. Még egy ilyen csodálatos hangszeren sem. Így döntöttem el, némi tanakodás után, hogy Brahms egyik Magyar táncának első néhány taktusával indítok, aztán lesz, ami lesz, improvizálni fogok.

Stephen ugyanolyan kedvesen fogadott, mint első alkalommal. Nagy volt az izgalom, a gitár csodálatosan nézett ki. Volt Stephentől egy újévi üdvözlőlapom, amelyről, magyarul mondva, „leloptuk” az aláírását, és a Benedek fiúk rámásolták a gitárfejre. Így készül a valóságos Colbert Signature gitár, amely megtiszteltetés csak a legnagyobbaknak, Eric Claptonnak, Jimmy Pagenek és hasonló hírességeknek jár. A felvétel előtt rövid megbeszélést tartottunk. Azzal kezdte, reméli, nem bántotta meg a magyarokat, és javasolta, vágjak vissza azzal, hogy biztosan a románokra vagy a szlovákokra, vagy akár az osztrákokra gondolhatott, amikor a magyarok béna gitározásáról beszélt. „Stephen, te azt akarod, hogy engem holnap hazarendeljenek?” – kérdeztem, amit őszintén el is tudtam képzelni abban a pillanatban. Jó, jó, de azért talán nem így kellene távoznom, botrány közepette. Ezért aztán sürgősen kitaláltuk, Dörömbözi Terivel közösen, hogy a finnekből űzünk majd tréfát. A mi finnugor testvéreink csak nem fognak megharagudni.

Így is lett. A műsorban felidézték a híd történetét:

– Emberek, mielőtt folytatjuk, valamit tisztáznom kell. Nekem magukkal a magyarokkal semmi bajom nincs. Tulajdonképpen 17 millió magyar szavazott arra, hogy ezt a hidat rólam nevezzék el. (A háttérben az épülő Megyeri híd.) És csak tízmillió magyar van az országban! De egyszerűen nem tudnak gitározni, és nem tudom, miért kellene elnézést kérnem azért, mert nem tudják tépni a húrokat!?

És akkor besétáltam a sasfejű gitárral, miközben játszottam a Magyar táncok első néhány taktusát. Ez egy kicsit lassúra sikerült, úgyhogy szerintem senki sem ismerte fel, de jól jött ki, mert kontraszt volt a rekedt-torzítós gitárhanghoz képest, ami ezután következett. Stephen igazán meglepődött.

– Hát ez nagyon szép volt! Nem is tudom, mit mondjak.

– Kérjen elnézést, és akkor önnek adom ezt a csodaszép sasfejű gitárt, amelyet a Benedek testvérek készítettek a csodálatos, cool Budapesten.

Colbert kezébe vette a gitárt, és azt mondta:

– Uram, ezt szívesen megteszem, most, hogy érdekeltté tett – majd a kamerába nézve, fapofával azt mondta: – Magyarország magyarjai, elnézést kérek – és alig bírta ki nevetés nélkül. – És uram, öntől is elnézést kell kérnem, nem tudom, miért gondoltam, hogy a magyarok nem tudnak gitározni… – fordult felém.

– Valószínűleg összekevert bennünket finn testvéreinkkel, akik nagyon rendes emberek, de őszintén szólva, nagyon gáz, ahogy gitároznak.

– Igaza van. Megkérhetem, hogy játsszon a műsor lezárásaként?

Egy A-dúr bluessémát választottam, már kevésbé idegesen, és élvezettel fordultam a közönség felé: tudtam, hogy megint arattunk egy kis győzelmet. Utána Stephen hosszasan próbálgatta a gitárt, és nagy szakértelemmel beszélt annak fájáról, a nyakról, a pick-upokról… Mint egy igazi rocker.

Washington másnap tele volt a Colbert-beli szerepléssel.