Szabadidő magazin - Búcsú a Zeneakadémiától
Szabadidő magazin

Búcsú a Zeneakadémiától

2009. november 10. 17:11 | Gold György

Megmarad a hely patinája?

 Búcsúzik a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem épülete, vagyis ahogy mindenki hívja, a Zeneakadémia.  Búcsúzik a Ház két (?!) évre. A hangszerektől a bontókalapács és munkagépek veszik át a hangot. Bontják, újjáépítik, részben átalakítják, részben visszaalakítják az öreg, elhasznált, elfáradt házat. A hétvégén zene-, művészet-, építészetrajongó budapestiek százai zarándokoltak el ide, hogy elbúcsúzzanak kedvenc épületüktől.

   Reggel tíz órakor már tele az előcsarnok. Várjuk, hogy még egyszer körbejárhassuk az ismerős tereket és bekukkanthassunk oda is, ahova általában a közönség nem jut be. A csoportokat az Egyetem hallgatói vezetik. Fiatalok, kedvesek, lelkesek, felkészültek az épület történetéből. Izgulnak. A ruhatárak vas kabátakasztói, a pénztár fülkéje, -felirata szerint: cassa- (reméljük ez a tábla fog visszakerülni fölé), az előcsarnokok szecessziós díszei, Kőrösfői Krisch Aladár freskói, Róth Miksa üvegmozaikjai, a zsolnai porcelán díszek, a lépcsőket őrző csodás, kék eozin gömbök, (a legenda szerint beléjük zárva a muzsika szelleme) mind jó ismerőseink.

   Járjuk a kopott folyosókat, lépcsőket, termeket. Művészöltöző Róth Miksa káprázatos üvegablakaival. Vajon hány csodálatos művész öltözött itt, várta izgatottan a fellépést és pihent itt a megérdemelt siker után, nézve a gyönyörű ablakokat? Tanterem, ahol Bartók tanított. Falán fehér márvány emléktábla. Kupolaterem: tele szülőkkel, nagyszülőkkel és gyerekekkel: gyermekfoglalkozás. Egy nagyobb teremben a falakon körben festmények. Nagy muzsikus-tanárok arcképei: Erkel Ferenc, Liszt Ferenc, Bartók Béla, Kodály Zoltán, Hubay Jenő és sokan mások. Pásztory Ditta zongorája, Földes Andor mellszobra, Strém Kálmán emléktáblája.  És közben mindenhonnan szól a muzsika. A Kisterem tele, a közönség lelkesülten hallgatja a zenét. Egy tanteremben zenetörténészek tartanak előadást, lehetetlen beférni, még a folyosón is állnak az érdeklődők. 

   A Nagyteremben próba van, készülnek a koncertre. Ó, hányszor szidtuk a nyikorgó thonet székeket. Ó, hányszor szidtuk a kényelmetlen, szűk széksorokat, hányszor izzadtuk vizesre a ruhánkat a fullasztóan meleg, levegőtlen teremben. És most mégis. Szorongunk. Megint elvész, átalakul, eltűnik valami, amihez annyi év alatt hozzászoktunk, megszerettük, a szívünkhöz nőtt. Mint elköltözni egy régi otthonból.

   Vajon milyen lesz, ha elkészül? Biztosan gyönyörű, csillogó, tiszta, élénk színekben pompázó. Biztosan kényelmesebb székekkel, tágasabb széksorokkal, kevésbé fullasztó levegővel. De vajon megmarad-e a páratlan akusztika?

   Vajon megmarad-e az, ami megfoghatatlan, a hely patinája, az aura, ami árad a falakból? Az aura, amit az itt fellépő óriásoktól, a zeneszerző nagyságoktól, szólistáktól, karmesterektől, világhíres zenekaroktól, a művészektől, az itt tanító művész-tanároktól, az itt tanuló és itt művészé váló tanítványoktól kapott az épület. És persze a közönségtől. A közönségtől, amely hűségesen jár ide estéről estére és megtölti a koncerttermeket. A tapsoktól, az ünneplésektől, a sikerektől, a virágoktól, a babérkoszorúktól és persze néha a bukásoktól. Vagyis a múltjától. Reméljük, megmarad.

   Járjuk a lépcsőket, a termeket, felfedezünk eddig rejtve maradt szépségeket, búcsúzunk a Háztól.

   Viszontlátásra Zeneakadémia. Két év múlva találkozunk!

   Ugye találkozunk két év múlva?

                                                                                                   

Fotósarok