Az Operaház felújítása
"A legszigorúbb értelemben vett műtárgy"-írta Ybl Miklós
Három és fél év alatt teljes felújítás volt az Ybl palotában
A Magyar Állami Operaház rekonstrukciós munkálatait a Magyar Televízió 1981-től 1984-ig rögzítette és a Hajdú János vezette A HÉT c. műsorában havonta egyszer összefoglaló beszámolót adott a felújításról. A megtisztelő feladatot szerkesztő-riporterként számos operatőr kollegájával együtt László Zsuzsa látta el. Az évekig tartó forgatások egyedülálló információkat és nem utolsó sorban különleges élményeket adtak. Ezeknek összefoglalóját közöljük.
„A legszigorúbb értelemben vett műtárgy” – írta Ybl Miklós az Operaházról, és bejárva minden szintjét, valóban igaz a megállapítás. Nyugodtan állíthatjuk, hogy a 19. században, a nagy gépesítést megelőző években, az Operaházban végzett munka volt a klasszikus kézművesség utolsó nagy teljesítménye hazánkban. Ezt a feladatot kellett a rekonstrukció folyamán azonos színvonalon megoldani. Olyan szakmák mestereire volt szükség, amelyek már a felújítás kezdetekor, az 1980-as években is alig-alig léteztek. A díszítő-festő, a márványcsiszoló, az aranyozó, a rézműves munkája nélkül a dalszínház restaurálása elképzelhetetlen lett volna.
A kezdetek:
A munkálatok kezdetekor három alapvető feladatot határoztak meg:
- Az épület műszaki állapotának általános rendezése.
- A színpad korszerűsítése.
- A színházi dolgozók és a közönség kényelmi ellátási szintjének emelése, úgy, hogy az európai hírű épületet a műemlékvédelem minden fontosságával a régi fényében és értékében állítsák helyre.
A tető:
Az épület külső részére munka-liftet szereltek, hogy könnyebben közelítsék meg a felső területet. A tető tüzetes vizsgálata után nyilvánvalóvá vált, hogy az apró lyukakon keresztül az eső és a hólé beszivárgott, az alatta lévő faszerkezet elkorhadt. Magyar és lengyel munkások nem csak ezeket, hanem a palaborítást és minden Ybl által tervezett bádog-díszítést is újra elkészítettek és felszereltek. Ott, a tető gerincén állva tudatosult bennem, hogy azt a sok szépséget csak a madarak látják, és mégis, még ott fönt is az esztétikum uralkodik.
Az épület külső képe:
A homlokzat teljes feltárásakor omló vakolatot, beázott falrészeket, háborús sérüléseket, tönkrement csatornákat találtak. A felújított pirogránit elemek, a kicserélt csatornák, a pótolt vakolat után került sor a homlokzat különleges technikával való tisztítására, eredeti színének visszaállítására. Ezek a munkák 60 millió forinttal emelték meg a tervezett költségvetést, hiszen a sok hibára csak a részletes feltárás után derült fény.
A színpadtér és a zenekari árok:
Kibontották a 28 m széles, 25 m mély és 22 m magas színpadteret. Az épület alatt a Duna szintjétől mélyebbre, 45 méterre a kupolától biztosították a talajvíz-nyomása elleni szigetelést. Egy toronydarut állítottak a színpad helyére, s ennek segítségével beépítették a fix acélszerkezetet. 170 tonna acél tartja a színpadtér fölött és az oldalfalakon a mozgó világítási hidat és a munkakarzatot. Az új színpadgépezetet már megrendelték a finnektől, de a kormány végül úgy döntött, hogy a KGST kötelezettségek miatt az NDK gyártmányú színpadgépezetet kell megvásárolni és beszerelni. Ezt azonban még nem próbálták ki sehol, így az Operának kellett később számos hibával megküzdeni.
A zenekari árkot is kibővítették, illetve lehetővé tették a padozat különböző szintekre emelését.
A nézőtér és a karzat:
A széksorok eltávolítása után javították a nézőtér levegőcseréjének és hőmérsékletének szabályozására szolgáló befúvó-nyílásokat és azok rács-szerkezetét. Megemelték a nézőtéri szintet, hogy jobb legyen a rálátás a színpadra. Megnövelték a széksorok egymástól való távolságát, bővítették a menekülő utakat. Ezért, és a zenekari árok bővítése miatt, a felújítást megelőző 1394 helyett 1289-re csökkent az eladható jegyek száma.
A karzat fölött a második világháborúból egy itt maradt fel nem robbant aknát (!!!) találtak. Biztonságos eltávolítása után pótolták a kibontott fal-, és gipsz-elemeket, újrafestették a boltíveket. A karzat fából készült és elöregedett tartószerkezetét vasszerkezetre cserélték.
Az első emeleti nagy büfé:
Az első emeleti nagy büfénél megdöbbenve állapították meg, hogy a födémgerendák gombafertőzöttek. Ezeket ki kellett cserélni, utána tudták csak felújítani a víz-, és elektromos vezetékeket, majd restaurálták a mennyezetet és a falakat, csiszolták a felső ablakok márvány-korlátait.
A nagy csillár:
A nézőtéri nagy csillár magassága kb. 12 méter, súlya kb. 30 mázsa, 220 égő világít benne. A felújítását úgy végezték, hogy egy hatalmas fa „dobozt” szereltek a nézőtéri állványok központjába és ebben a „dobozban” dolgoztak a rézművesek és az elektromos vezetékek cseréjét végző szakemberek. Utána lebontották a „dobozt” majd a kész csillárt nylonba csavarva lógatták le, míg el nem készült a teljes nézőtér.
Lotz Károly mennyezet képei:
A felállványozott nézőtér tetején kb. másfél méter magasságú ál-mennyezetet készítettek, ezen állva, vagy guggolva dolgozhattak a restaurátorok, és mi is ott forgattuk a hihetetlenül aprólékos, gyönyörű munkát. Lotz Károly világhírű mennyezetképei az elmúlt közel száz év során bepiszkolódtak, megsötétedtek, az épület természetes mozgása következtében megrepedeztek. A képek nem freskó, hanem secco technikával készültek, ami száraz vakolatra hordott festéket jelent, s ezt ráolvasztott viasz rögzíti. Hat hónap alatt hozták rendbe a 150 négyzetméteres középső körgyűrűt és a mintegy 40-45 négyzetméteres oldalképek felületét.
Dokumentálandó a száz év alatt bepiszkolódott színeket, a nagy körgyűrű-kép baloldalának szélén álló, vörös fátylat lobogtató kis puttó lábai mellett egy kb 40X20 cm-es téglalapot nem tisztítottak meg. A mai napig jól látható, hogy milyen különbség van az eredeti, Lotz Károly festette égbolt és a rárakódott piszkos kép-részlet között.
Amikor a hatodik hónap végére elkészült a mennyezetképek restaurálása, mi, a megörökített addigi munkák után, a gyönyörű, megtisztított, kijavított alkotást is közelről lefilmeztük. Ezután én odakúsztam a kép főalakjához, Apollonhoz és megsimogattam az arcát. Arra gondoltam, hogy a következő száz évben nem lesz még egy olyan szerencsés ember, aki ebben a magasságban ilyen közel kerülhet Lotz Károly zseniális alkotásához.
Díszítések
A dalszínház minden részletében dús aranyozás díszíti a különböző alakokat, figurákat. 130 ezer dollárba került az a 22 karátos, hét és fél kilogramm aranyfüst mennyiség, amit pici mókusszőr ecsettel tapasztottak az előzőleg már egyenként alapozott gipsz díszekre.
Amikor a földszinti páholysor elejét aranyozták, engedélyt kaptam arra, hogy a jobb oldali páholysor utolsó díszére, egy hattyú figurára én rakhattam fel a mókusszőr ecsettel a hajszálvékony aranyfüstöt. Így nem csak szerkesztő-riporterként, hanem aktív munkásként is résztvehettem a dalszínház rekonstrukciójában.
Az Operaház nagy belső helyiségeit Ybl Miklós valóságos múzeummá változtatta. A kor legnevesebb művészeire támaszkodott, de maga tervezte pl. a csillárok mintáit, a kilincseket, a fogantyúkat, a réztáblákat. A felújítás során ezek közül eredeti színvonalon és minőségben 450 pár rézkilincset pótoltak és újra készült 80 réztábla is.
Korunk ipar-, és képzőművészeinek színe java vett részt ebben a munkában.
Két új alkotás díszíti a karzat előterét, az Orfeusz témát feldolgozó gobelin és a Kékszakállú mesét feldolgozó fa-intarzia. A művész-büfében pedig Az opera világa c. falikárpit szépíti a teret.
A harmadik emeleti és az 50 évvel ezelőtt befalazott cukrászda is újra visszakapta régi funkcióját. Itt is az eredeti Ybl tervek alapján dolgoztak a díszítő-festők.
Művészek területei
A II. és a III. emeleten korszerűsítették a kórustagok öltözőit. A folyosón, emeletenként 56 szekrényt építettek be, 8 mosdó, külön zuhanyozók és toalettek állnak a művészek rendelkezésére. Az öltözők is tágasak, egy-egy sorban hét énekes számára van kényelmes hely a sminkeléshez.
A szólista-öltözők mindegyikében három művész készülhet egyszerre az előadásra. Minden helyiségben van egy kis kerevet, ami a jelenetek közötti pihenést szolgálja és mindenütt külön mosdó és külön toalett áll a magánénekesek rendelkezésére.
Az első bejárás
1984 áprilisában a dalszínház vezetői, magánénekesei, balettszólistái megtekinthették a három évig zárva lévő „otthonukat”. A lelkesedés osztatlan volt. Déry Gabriella, Kalmár Magda, Mészöly Katalin, Moldován Stefánia, Tokody Ilona, Zempléni Mária, B.Nagy János, Simándy József, Békés András, Sebestyén Katalin, Keveházi Gábor, Dózsa Imre nem győztek nyilatkozni a látottakról. Melis György az előző időszak kérdőjelei után így fogalmazott:„A meghatottságtól szólni is alig tudok, de most már biztos vagyok abban, hogy szeptemberben itt énekeljük a Bánk bán második felvonását.”
Ebben a hónapban beszéltem utoljára Ferencsik János főzeneigazgatóval, és bíztattam, hogy szeptemberben újra itt látjuk majd a zenekar élén. Azt válaszolta: „ Én már akkor nem leszek részese ennek a százéves évfordulónak.” Mindannyiunk mélységes bánatára igaza lett. Immár 25 éve nagyon hiányzik a dalszínház zenei vezetői posztjáról.
Összesítés
13 tervező és 100 építőipari vállalat több mint ezer dolgozójának megfeszített munkájával, dr. Benedetti Tibor építészmérnök, miniszteri megbízott irányításával három és fél év alatt elkészült a Magyar Állami Operaház teljes rekonstrukciója.
Önálló előadást kaptak szeptember 25-én a munkálatokban résztvevők és a dalszínház nyugdíjasai, 1984. szeptember 27-én - betartva a határidőt -, sor került a hivatalos, ünnepélyes megnyitóra.
A Magyar Televíziónak köszönhetően élő, egyenes adásban élvezhette az ünnepséget az ország. Én pedig szerkesztőként ott ültem a közvetítő-kocsiban, és a meghatottságtól a könnyeim potyogtak.
,,,,,,,,,,,,,,,