Szabadidő magazin - A veronai Arénában
Szabadidő magazin

A veronai Arénában

2009. november 25. 19:45 | Gold György

Verdi és Zeffirelli egyiptomi mese-álma

                                                      

 

     A tó és a hegyek. Közöttük, mint cérnaszál az út. Haladunk. Tolatunk. Ha tolatunk, mások haladnak. Ha haladunk, mások tolatnak.

Bellagio. Kis hajókázás a Comoi-tavon. Rövid várakozás. Befut a hajó. Feljutunk. A fedélzetre zuhog a fény. Indulunk. Egyik part – másik part. Keringő a vízen. Ülünk. Sülünk. Szédülünk. Városkák, falvak a hegyeken. Kikötő. kastélyok tűnnek fel és tűnnek el a kék párában. Fehér köveken, mint fény az üvegen vakít a nap. Virágok. Petúnia fehérje, muskátli pirosa, bougenvillea lilája, leánderek pasztellje, ciprusok sötétzöldje. Virágzó tulipánfák.

„Fehér falon fut a rózsa, cseréptetőn táncol a nap” Mindez ismerős. Mint bármelyik üdülőhely a Monarchiában. Otthon vagyunk. A hajó mögött a kék tó. A felhabzó vízen reszket a szivárvány. Como. A sziesztából ébredő város. Parti korzó. Luxushajók, luxusautók, luxusnők, luxuskutyák. Vendéglők, bárok, eszpresszók, teraszok. A kávé utolérhetetlen ízében mindez benne van. És még zeneszó, gyereksírás, kacagás, víz illata, hegyek párája, szökőkutak csobogása. A mólón Európa zászlóit lobogtatja a szél. Lassan vége a napnak. Menni kell tovább. Egy utolsó pillantás. A tó vize már nem kék, vörösen tükrözi a lemenő napot. Hattyúk tava.

 

   Felébredünk: esik. Indulunk. Esik. Garda-tó. Zuhog. Mi lesz este?  Megyünk a tó körül. Gyönyörű látvány. Lenne. Most nem látjuk az esőtől. Riva. Csöndes vasárnap reggel. Üres utcák. Ömlik az eső. Mi lesz este? A szürke és fekete felhők a vizet érik. Hangulatunk is szürke és fekete. Sirmione. Végre nem esik. A nap is ki- kisüt. Száradó emberek. A Scaligerek vizivára. Mediterrán hangulat. Virágok, gyümölcsök, üzletek, színek, zajok, csajok. Korzó. Fagylalt hegyek. Rövid séta és indulunk Veronába. Kicsit bizakodóbb hangulat. Fohászok. Aztán Verona. Már megint esik. Ázva, fázva, pocsolyázva. Fő tér. Dóm. Gótikus Scaliger-sírok. Kovácsoltvas kerítés. „Júlia háza és erkélye”. Szerelmesek nevével összefirkált falakon cédula-rengeteg ázik a mindent összemosó esőben. Mi lesz este? Megyünk vacsorázni. És „csoda” történik. A fohászok meghallgattattak!

 

Eláll az eső. Kisüt a nap. Gyors átöltözés. Indulunk az Arénába. Cuccolunk. Nagypárna, kispárna, takaró, nagykabát, kiskabát, esőkabát, esernyő, nagykendő, kiskendő, vállkendő, zsebkendő. Ha meglátja, elájul a jegyszedő.

Özönlik a tömeg. A bejáratoknál hosszú sorok. Mit tehetünk? Kivárjuk. Bejutunk. Lépcsők. Magasak. Felmászunk. Ki így, ki úgy. Hurrá ülünk! Az alattunk levő sor is ül. A lábunkon. Ezzel elvagyunk egy ideig. Tömeg, kacagás, kiabálás. Kapható minden: vörösbor, fehérbor, pizza, üdítők, rágógumi, műsorfüzet. Az amfiteátrum népe összegyűlt. Mint kétezer éve. Kezdődhet a műsor. Vagy talán már ez is része az előadásnak.

Sötétedik. Meggyújtjuk az előkészített gyertyákat. Körös-körül tízezernyi kis láng. Vágni lehet a csöndet. És felcsap a zene. Verdi és Zeffirelli egyiptomi mese-álma a fekete veronai ég alatt. Az ifjú hadvezért, Radamest várja a dicsőség és a szerelem. Aida, a rabszolgalány vívódik szerelme és a hazaszeretet között. Diadalmas seregek bevonulása. A hatalmas aranypiramis a Nílus parti éjszakában kék-ezüstre vált. Amneris a fáraólány démoni féltékenysége megidézi a halált. A papok ítélnek. Aztán már csak a sziklasír. Aida és Radames búcsúzik az élettől és a földtől. „O terra addio, addio valle di pianti!- Ég áldjon, föld, bús könnyek, fájdalmak völgye!”

És az Aréna fölött felragyognak a csillagok.

Fotósarok