Werther

Operaközvetítés a MET-ből

Goethe önéletrajzi elemekkel átszőtt, Az ifjú Werther szerelme és halála (Az ifjú Werther szenvedései) c. levélregénye megjelenésekor olyan hatással volt a kor érzékeny lelkületű hölgyeire és uracsaira, hogy valóságos öngyilkossági hullámot indított el. E regény alapján írta bécsi megrendelésre Jules Massenet a Werther c. operáját, amely a Manon és a nagy ritkán felbukkanó Thais mellett, a szerző legtöbbet játszott műve lett. A Metropolitan opera élő közvetítéssorozatában most ezt a művet vetítette az Uránia mozi.

A díszleteket és a korhű jelmezeket Rob Howell tervezte, az előadást Richard Eyre rendezte, semmit nem bízva a nézői képzeletre. A MET konzervatív hagyományaihoz híven a leghagyományosabb látványvilágot teremtve, realista-naturalista stílusban (már-már giccsbe hajlóan), szájbarágósan állították színre a darabot. Az egyetlen újítás annyi volt, hogy az első két felvonást, majd a harmadik és negyedik felvonást, a rövid közjátékkal együtt, összevonva egy szünettel játszották le az operát.

Már a nyitány alatt elkezdődik a színpadi játék, hogy mindenki értse, aki számára a szövegből nem válna világossá. Tüllfüggöny mögött némajátékban láthatjuk, amikor egy Karácsony este rosszul lesz Charlotte, Sophie és a fiúgyerekek édesanyja, majd meghal. Azt is némajátékban látjuk, ahogy a koporsót viszik a temetőbe, és hogy bizonyosak lehessünk benne, hogy eltemették, később a sírkőre felírva láthatjuk a Mama feliratot is. Miután ebben megnyugodtunk, vetítésben tekinthetjük meg, ahogy a téli táj fokozatosan tavaszivá, majd zöldellő nyárivá változik. Csak ekkor megy fel  a tüllfüggöny és a színpadon nyári kép tárul szemünk elé, lombos fákkal, a faágról belógó hintával, a gyász fájdalmát megjelenítő szoborral, kis patak fölött átívelő hidacskával, kerti bútorokkal, napernyőkkel. Délutáni idill. Ezután ismerkedünk meg a főszereplőkkel: a Papával, aki nyáron karácsonyi dalt tanít gyerekeinek, Sophieval a fiatalabb lánytestvérrel és a bálba készülő Charlotteval. Ekkor érkezik Werther a költői lelkületű fiatalember, és egy gyönyörű dalt énekel a természetről. Az érzékeny ifjú, aki szerelmes Charlotteba, elkíséri a lányt a bálba. Ezek után, hogy mindenki megértse a színváltozást, filmvetítésen láthatjuk, amint távolodik a kert és egyre közelebb kerülünk egy kivilágított palota ablakaihoz, majd a kamera benéz az ablakon és máris a kivilágított bálteremmé változott színpadon vagyunk, keringőző párokkal, köztük Charlotte és Werther. Idill a négyzeten. Ámbár némiképp furán hat a bálterem közepén bennrekedt hidacska és a sarokban a kerti bútorok látványa. Majd ugyanezt a filmvetítést visszafelé is megtekinthetjük, hogy mindenki pontosan megértse, és a két fiatallal együtt térünk vissza az első kép helyszínére. Werther szerelmet vall Charlottenak, de a lány elmondja, hogy megesküdött édesanyjának, hogy a neki már régóta udvarló Albert felesége lesz és megtartja esküjét, bármennyire is megérinti Werther fellángolása.

A második felvonás előjátéka alatt, hogy mindenki bizonyosan felfogja és megértse az idő múlását, vetített képek mutatják, ahogy a nyári táj lassan ősziesbe fordul. Az őszi táj hátterében kis falucska kis templomocskájának kis tornyocskája látszik. Hulló falevelek. Idill a köbön. Ünnepre készül a falu népe. Megérkezik Charlotte is (időközben az esküvő is megtörtént, erről is meggyőződhettünk vetítésben, hogy bizonyosan megértsük) a férjével, Alberttel, akivel biztosítják egymást házasságuk boldog voltáról. Ekkor jön Werther, aki még mindig lángol Charlotteért. A lány nem akar hűtlen lenni férjéhez, ezért elküldi a fiatalembert és arra kéri, hogy Karácsony előtt ne térjen vissza. Werther feldúltan távozik.

A harmadik felvonás Albert és Charlotte otthonában kezdődik. Hatalmas, égig érő könyvespolcok, embernagyságnál nagyobb öntöttvas kályha uralja a teret. Albert nincs ideahaza, a magányos Charlotte szinte elvész az óriási berendezésben. Werther hozzá írott leveleit olvassa, tépelődik, ő is tudja, hogy szerelmes a fiúba, de nem akarja megcsalni a férjét. Aggódik, mivel a fiatalember egyik levelében utal rá, hogy ha Karácsonyra nem jön, akkor öngyilkos lett. Ekkor belép a felhevült Werther, felelevenítik régi emlékeiket (szerencsére ezeket nem mutatják filmvetítésben) és ismét szerelmet vall. Ekkor hangzik el az úgynevezett Osszián dala, az opera és az operairodalom egyik legszebb tenoráriája az egyik örök operasláger. Werther erőszakkal megcsókolja a lányt, aki felháborodottan örökre kiutasítja a férfit és bezárkózik a szobájába. Mire a férj hazatér Werther már elrohant, de Albert ott találja feldúlt feleségét és megérti a helyzetet. Nem örül. Egy küldönc levelet hoz Werthertől, melyben Albert pisztolyait kéri kölcsön. Albert sejti mire kellenek a pisztolyok, de mégis elküldi őket a küldönccel. Ekkor következik a közjáték. Kivilágosodik a hátsó színpad, amely Werther szegényes kis szobáját mutatja. Charlotte fut a férfihoz, de azért, hogy ezt mindenki pontosan megértse, filmvetítésen látjuk, hogy az utcán esik a hó és kétoldalt házak rohannak el visszafelé. Miközben, kintről a gyerekek Karácsonyt köszöntő dala hallatszik, Werther a szobájában öngyilkosságra készül, végül meg is teszi, szíven lövi magát. Ekkor érkezik Charlotte és jó operai szokás szerint egy csodaszép és hosszas duettet énekel a férfival, akinek egyre fogy az ereje (nem az énekléstől, hanem attól a vérveszteségtől, amely bőven bugyog a sebéből). Mire a nőnek sikerül felráncigálnia maga mellé az ágyra és hosszú szoknyáját is sikerül művésziesen elrendeznie a haldokló mellett, a duett is véget ér és Werther is meghal. Ekkor Charlotte előveszi a második pisztolyt és……..sötét.

A MET ezúttal is, mint mindig, remekül szóló zenekarát Alain Altinoglu a Párizsban született, isztambuli örmény családból származó karmester vezényelte. Albert nem túlságosan jelentős szólamát David Bizic énekelte. Sophie szerepében a kedves és bájos Lisette Oropesa csengő szopránját és üde alakítását élvezhettük. Ezt az operát akkor érdemes elővenni, ha a két főszerepre két nagyszerű hangi és színészi kvalitású énekes áll rendelkezésre. A női főszerepet, Charlotte szerepét alakító művésznő nagyon nehéz helyzetből indult ezen az estén, ugyanis a szezon elején erre a szerepre a csodás hangú, remek színészi képességekkel megáldott, nagyon erős kisugárzással rendelkező, szépséges mezzoszoprán világsztárt Elina Garancát hirdették meg. Az utóbbi évek legnagyszerűbb Carmenje után mindenki nagyon várta tőle ezt a szerepet, amit már sokszor, sokfelé énekelt óriási sikerrel. Ám ő, nyilvánosságra nem hozott okok miatt eltűnt a szereposztásból és helyette állt be a francia mezzoszoprán Sophie Koch. A MET nyilván az elérhető legjobb helyettesítőt szándékozott megkeresni, (nem igazán sikerült) ám a kimagaslót még a legjobbal pótolva is mindenképpen csalódás a közönségnek, bár az opera műfajában nem ritka a hasonló eset. Sophie Koch hangja végig bírta erővel a nehéz áriáit és a duettekben is megfelelő partner volt.  Ami hiányzott: a sugárzó szépség, a személyiség varázsa, a kisugárzás és Charlotte jellemfejlődésének bemutatása. Különösen a darab elején valószínűleg elfogódottsággal is küzdött, fiatal, naiv lányként merev volt, bájos helyett bájoskodó, nem igazán vonzó. Fiatal feleségként inkább távolságtartó és közömbös a férjével, mint bensőséges. A harmadik felvonástól ugyan némileg javult a helyzet, ott már megjelent a szerelmes, érzelmeit felismerő, de leküzdő asszony, ám az előadás végén a nagy búcsú duettben a lelkifurdalástól gyötört tragikus hősnő megmutatása helyett csak színészi manírokat láttunk. Az opera férfi főhősét, Werthert Jonas Kaufmann alakította, énekelte. Ezen az estén végleg bebizonyosodott, hogy Kaufmann korunk egyik, ha nem a legjelentősebb tenoristája. Hangja végig fényesen, töretlenül szárnyalt, bírta a magasságokat, a nagy drámai kitörések mellett csodálatos, tiszta pianókat hallhattunk tőle. Alakításában tökéletesen mutatta meg az érzékeny, költői lelkületű, a kisvilágába nem férő, abból kilógó, annak megfelelni nem tudó tragikus hőst. Nagy utat járt be a kezdet romantikusan hevülő fiatalemberének portréjától a harmadik felvonásbeli csodálatos lírai áriájáig és onnan hatalmas fokozással a már-már trisztáni szenvedélyű, extatikus csúcspontig, majd a befejező kép, a tragikus duett végső elhalkulásáig.

„Amit csak megtudhattam a szegény Werther történetéről, szorgalmasan összegyűjtöttem és most elétek bocsátom, és tudom, hálásak lesztek érte.  Lehetetlen, hogy ne csodáljátok és szeressétek a szellemét és jellemét, meg ne sirassátok sorsát” (Szabó Lőrinc fordítása)

Valóban lehetetlen volt. Az utolsó taktusok elhangzása utáni csöndben női táskák nyílásának, zsebkendők súrlódásának és halk szipogásoknak hangjával ért véget a vetítés.