Cosi fan tutte

Az operairodalom egyik legtökéletesebb remekműve Közvetítés a MET-ből.

Mozart 1790-ben bemutatott utolsó vígoperájának szövegét ugyanaz a szerző, Lorenzo da Ponte írta, aki a Figaro házassága és a Don Giovanni szövegírója is volt. Az előző két mű szövege is tökéletes művészi munka, de a három közül talán a „Cosi” a legtökéletesebb remekmű. A hagyomány szerint a császár kérte Da Pontétól, hogy Mozarttal együttműködve dolgozzák fel azt a valódi bécsi botrányt, mely lázban tartotta az osztrák fővárost. Az együttműködés olyan jól funkcionált, hogy az operairodalom egyik legtökéletesebb remekművét sikerült létrehozniuk. A mű állandóan változik, játszik a szereplők és a nézők érzelmeivel. Talán nincs is olyan emberi érzelem, ami komoly, vagy vidám, esetleg ironikus formában ne tűnne fel a darabban. Szerelem, féltékenység, hűség, hűtlenség, megcsalás, átejtés, irigység, hiúság, büszkeség, megalázás, bűnbánat, keserűség, esendőség, dac, öröm, boldogság, kacérság és még számtalan más érzelem mozgatja a szereplőket és a játék cselekményét. Egy kissé cinikus agglegény, Don Alfonso, aki biztos abban, hogy női hűség a szerelemben nem létezik, felbíztatja barátait a két szerelmes fiatalembert, Ferrandot és Guglielmot, hogy tegyék próbára menyasszonyaik, Fiordiligi és Dorabella hűségét. A két férfi színleg háborúba menve magára hagyja a két lányt, majd álruhában visszatérnek és a szobalány, Despina segítségével megpróbálják elcsábítani egymás menyasszonyát. Némi heves ostrom után ez sikerül is. Természetesen mindketten örülnek saját csáberejük győzelmének, de ugyanakkor féltékenyek és dühösek is volt menyasszonyaikra. A házasságkötés előtti utolsó pillanatban Don Alfonso leleplezi a cselvetést, a lányok könnyek között kérnek bocsánatot és mindenki visszatér eredeti párjához. Mozart fenomenális zenéje állandóan váltakozva mutatja be a cselekmény fordulatait, hol vidáman kacagtatva, hol tragikusan könnyesen, őszintén érzelmesen, máskor pedig saját magát és az opera műfajának manírjait parodizálva. Alfred Einstein szerint a mű „irizál, mint egy csodálatos szappanbuborék”.

A MET ezúttal Lesley Koenig egy régebbi rendezését vette elő és újította fel. Ez a rendezés iskolapéldája a hagyományos operarendezésnek. Naturalista, de látványos, illúziókeltő színpadképekkel mutatja be a kort és a helyszíneket, ám mégis modernnek tűnik. Nem zsúfolja tele a színpadot fölösleges és poros kulisszákkal és kellékekkel. Szellős és gyorsan változtatható díszletek segítik az előadás pergővé tételét, a változások majdnem filmszerűen követik egymást és folynak egymásba. A ruhák szolidan jelzik a cselekmény korát, a 18. századot. A máig frissnek tűnő rendezés nagyon pontosan követi a szereplők jellemének, hangulatainak változásait, sodorja őket érzelemről érzelemre, komikumból tragikumba és vissza.  A nemrégiben közvetített reménytelenül elavult és mára vállalhatatlanná vált Ruszalka, vagy a giccses, szájbarágós Werther rendezések után az úgynevezett hagyományos operarendezés jó példáját láthattuk ezen az estén. Persze a sikerhez jó előadók is szükségesek. Ez az előadás (szemben a legutóbbi, a MET közvetítések egyik mélypontját jelentő Bohémélettel) szerencsés csillagzat alatt született, minden szereplője tudása legjavát nyújtva, mondhatni tökéleteset alkotott úgy színészként, mint énekművészként.

Fiordiligi hatásos, de nehéz szerepében Susanna Phillips lépett fel. Színészileg remekül érzékeltette a hűtlenségre kevésbé hajlamos nővér vívódását, szomorúságát, majd frissen fellobbant új szerelmét. Kitűnően bírta erővel és hanggal áriáit, így pl. a nehéz Come scoglio – Mint a szikla áriát. Ez az ária jócskán próbára teszi az énekesnő állóképességét, hangterjedelmét és koloratúra készségét. Ezt az áriát Mozart bizonyos fokig az ékítményes, koloratúrás áriák paródiájának is szánta, melyben rendkívüli hangszínváltásokat és szélsőséges ugrásokat, hangközöket ír elő az előadó számára. A másik nagyon igényes áriáját a Per pietá, ben mio –Ó bocsásd, bocsásd meg nékem címűt, nem csak remek hangi teljesítménnyel, hanem az érzelmi azonosulás legmagasabb fokán énekelte. A másik nővért, Dorabellát a szép Isabel Leonard játszotta és énekelte, szintén nagyszerű teljesítményt nyújtva. Despina a szobalány szerepét a tüneményes Danielle de Niese élte. Igen, ő valóban élte a szerepet, minden mozdulata, pillantása, lépése egy-egy adalék volt Despina jelleméhez, karakteréhez. Az ő éneklése és színpadi jelenléte az este felhőtlenül vidám perceit szerezte a közönségnek. A két vőlegényt Ferrandot és Guglielmot a néhány kilóval feldúsult, de ezúttal úgy hangban, mint színészi játékban képességeinek legjavát nyújtó Matthew Polenzani és a komédiázásban láthatóan nagy kedvét lelő Rogyion Pogosszov alakította. A cselszövés kitalálója és mozgatója Don Alfonso szerepét Maurizio Muraro énekelte, szintén intenzív színpadi jelenléttel. Az előadás egyik legszebb pillanata, Mozart egyik legvarázslatosabb muzsikája az első felvonás végén elhangzó tercett, melyben a két lány és Don Alfonso búcsúznak az „elhajózott” vőlegényektől. Miközben a két lány tragikus hangnemben búcsúzik, az idősödő agglegény besegít nekik, de, miután ő tudja, hogy az elhajózás csak a lányok becsapására szolgál, az ő búcsúja mondhatni nem egészen őszinte, bár ugyanarra a fájdalmasan gyönyörű muzsikára énekel ő is. Így van ez végig ebben az operában, minden könnyes pillanat mögött ott bujkál a mosoly és minden mosoly mögött ott lappang egy parányi fájdalom és szomorúság. A darab végén örömzenét hallunk, mindenki visszatért eredeti párjához. Ám, akárcsak a Figaro végén itt is fel kell tennünk a kérdést, vajon tényleg boldog véget ért a darab? Vajon meddig fog tartani a szereplők boldogsága? Vajon mikor fog elhangzani az első, aztán a sokadik szemrehányás a hűtlenség miatt? Vajon meddig tart a most megfogadott hűség? És végül a legizgalmasabb kérdés, hogy vajon kinek ki az igazi párja? Az eredeti és most visszacserélt, vagy nem inkább az elcserélt? Ezeknek a kérdéseknek az eldöntése kinek-kinek a fantáziájára van bízva, mindenesetre Da Ponte és Mozart konvencionálisan, a kor erkölcsi normáinak megfelelően lezárta a darabot, de azt úgy tették, hogy azért ezek a kérdések eszünkbe jussanak.

A MET mindig remek zenekara ezen az estén önmagát túlszárnyalva, a darab minden pillanatában élvezetesen, tisztán, karakteresen, minden zenei érzelmet kifejezve, szárnyalóan muzsikált. Ehhez az kellett, hogy a karmesteri emelvényen kerekesszékéből a zenekar igazi „gazdája” James Levine vezényeljen, az énekesekre maximálisan odafigyelve, néha még némi kis plusz levegővételhez is segítve őket a nehezebb pillanatokban.  Már a nyitány első hangjainak megszólalásakor érezni lehetett, hogy itt és most még a szokásosan magashoz képest is valami más minőséget fogunk hallani.

 Cosi fan tutte. Azaz: Mind így csinálják. Bár mind(ig)így csinálnák. Vagyis minden MET előadás olyan színvonalú lenne, mint a most élőben közvetített Mozart remekmű előadása.