Trisztán és Izolda a berlini Deutsche Operben
Trisztán lumbágóval küszködött.
Wagner legszenvedélyesebb, legperzselőbb zenedrámája a Trisztán és Izolda. Éppen ezért egyike a legnehezebben előadhatóknak is. Sikeres előadásához minimum kettő, de inkább három, vagy négy remek énekes szükségeltetik, a főszerepek eléneklésére. Ez a konstelláció nem sokszor szokott létrejönni. Ez okból nélkülözzük immár több mint egy évtizede a budapesti Operaház műsoráról a darabot. Akkoriban a főszerepeket Misura Zsuzsa, Molnár András, Polgár László és Kasza Katalin énekelték, nagyszerűen. Ezután, 2001. tavaszán a mannheimi Opera társulatának előadását hozta el hozzánk Fischer Ádám. Akkor két este láthattuk, hallhattuk az operát remek énekesek előadásában és Harry Kupfer felejthetetlenül szép rendezésében.
Nem csoda hát, ha nagy várakozásokkal indultunk neki az útnak, a messzi Berlinbe, hogy megnézzük a Deutsche Oper Trisztán előadását. Már az előzetes szereposztás is nagy reményeket támasztott bennünk. Sajnos azonban azt kell írjam, hogy az előadás egésze óriási csalódás volt. Úgy az énekesi teljesítmények egy része, mint a színpadi játék és rendezés, valamint a zenekar játéka, messze alatta maradt a várakozásoknak.
Az eredeti szereposztás a számomra ismeretlen Robert Gambillt ígérte Trisztán szerepére, de ő valamilyen okból lemondta az előadást. Azt hiszem ez volt a bajok egyik fő oka.
Már az első felvonásban feltűnt, hogy a Trisztánt beugrással éneklő Ian Storey-nak ha volt is valaha hangja, azt útközben elvesztette, azon kívül meglehetősen túlkoros a szerepre. Daliás hősszerelmes helyett egy nehezen mozgó, mondhatni rozoga Trisztán láttunk. Ez aztán a második felvonásban még jobban észrevehető volt. A szerelmi kettősben hangja egyáltalán nem hallatszott, mozgása még jobban „lelassult”, vagyis sántikált. A harmadik felvonás előtt bemondták, hogy a Trisztánt éneklő művész lumbágóval küszködik, így már érthetővé vált a mozgása, érdekes módon a hangja viszont erőteljesebb lett, még hallani is lehetett olykor-olykor. Talán csak nem spórolt vele a harmadik felvonásra?
Izoldát a Budapesten 2008-ban a Siegfried Brünnhildéjeként megismert, csodálatosan teljesítő Evelyn Herlitzius énekelte. (Tulajdonképpen ő volt az előadás legfőbb vonzereje). Napjainkban a három legjobb Izoldaként számon tartott énekesnő közül ő az egyik. (Nina Stemme, Evelyn Herlitzius, és legújabban Irene Theorin) Vele az ominózus előadáson sem volt baj. Hangja végig varázslatosan szólt, még akkor is, ha az első felvonásban néhány tisztátalan hang is be-becsúszott, különösen az erősen meghúzott második felvonástól azonban az előadás valódi hőse volt. Hangjának, játékának van valami senkiéhez nem hasonlítható különös jellege, talán a „holdfényes”’ jelző illenék rá legjobban. Viszont erőinek, színészi játékának nagy részét lekötötte a betegen éneklő kollégájához való alkalmazkodás, és a kollegiális segítés.
A harmadik főszereplő a Marke királyt éneklő Robert Holl, aki ezt a szerepet a világ sok részén, köztük Bayreuthban is énekelte. Hírére, hangjának szépségével szolgált rá. Ezt most is megkaptuk, valóban csodálatosan zengő basszus hang az övé. Sajnos a színpadi jelenléte, színészi játéka meglehetősen külsőséges, sablonos maradt. Egyetlen szép momentum maradt meg az emlékezetemben: az, amikor monológja közben átkarolja Trisztánt, ezzel jelezve az iránta még mindig érzett szeretetet.
Negyedikként említem a Mannheimi együttes előadásában frenetikus sikert arató és azóta is emlegetett Petra Lang Brangäne alakítását. Hangilag most is teljesen rendben volt, ám sajnos az említett előadás színészi színvonalát nem érhette el, miután ebben a rendezésben csak a szerep közhelyeinek eljátszására kapott lehetőséget.
A zenekart Pinchas Steinberg vezényelte. Őt, zenekari koncerten már megismerhettük Budapesten. Ezúttal a Deutsche Oper zenekara fásultan, mondhatni unottan, minden tűz, minden érzelem, minden erotika, minden eksztázis nélkül, szürkén játszotta végig a darabot. Pedig ha van zenedarab, amiben a zenekar a mennyekbe röpítheti a nézőt, hallgatót, akkor a Trisztán igazán az. Sajnos ezúttal néhány fals rézfúvós hangon kívül a zenekar játékából semmi emlékezetes nem maradt meg számomra. Tulajdonképpen mintha ott sem lettek volna.
Götz Friedrich 1980-as, azaz immár harminc éves rendezését vette elő a színház. Ez a rendezés akkor rendkívül modernnek számított, mára azonban jócskán túlhaladta az idő. A játéktér önmagában ma is jól szolgálja az előadást: az első felvonásban néhány rámpa és rengeteg belógó kötél kelti a hajó illúzióját. A második felvonás helyszíne egy várfallal és szélfútta fák ágaival körülvett kerek térségen játszódik. A világítás és a különféle vetített színek, minták sajnos azonban már súrolják a giccs határát. A harmadik felvonás egy kopár sziklatetőn játszódik, ami akár a Walkür harmadik felvonásából is idekerülhetett.
A rendező dolga azonban nem csak a játék körülményeinek megteremtése, hanem elsősorban a darabban részt vevő figurák cselekedeteinek kibontása, jellemük megmutatása.
Lehet, hogy ez harminc évvel ezelőtt megvalósult, de hol vannak ma már az akkor, abban az előadásban résztvevő énekesek? Ebben az előadásban mindenki játszotta azt, ami éppen eszébe jutott, vagy azt a figurát, amelyet más színpadokon, más rendezésekben keltett életre, szokott meg. Ezért aztán Trisztán a betegsége miatt egy meglehetősen mozgáskorlátozott idősecske figurát alakított, Izolda sokkal inkább az ápolónőjének karakterét hozta, mint a Trisztánba a halálig szerelmes nőét. Az öreg Marke király ebben az előadásban fiatalabbnak tűnt Trisztánnál, viszont, hogy öregségét megmutassa, vagy a beteg kolléga iránti szolidaritásból, erősen sántikált. A harmadik felvonásban szereplő pásztort, aki hírt ad Izolda hajójáról, nyilván, a közelgő Mikulás és Karácsony tiszteletére, hasig érő mikulás szakállal díszítették fel. Amikor, nagy sántikálva belépett a színpadra, az egész előadás ijesztően elkezdett hasonlítani egy mozgásterápiai, intézet klubdélutánjára. E pillanattól fogva azt vártam, hogy mikor jön Alfonzó és kiderül, hogy Trisztán paródiát látunk. Sajnos nem jött, ez volt a valóság.
Annyit el kell azonban ismernünk, hogy bizonyos fokig a hősi helytállásról is szólt az este. A megbetegedett Robert Gambill helyett, a szerepet lumbágóval végigkínlódó Ian Storey, és az őt segítő, támogató Evelyn Herlitzius nélkül most egy elmaradt előadás felett búsonghatnánk. Mindennek ellenére, vagy talán éppen a fentieket figyelembe véve, nagy, vastapsos sikert aratott az előadás.
Számunkra meg ott a vigasz, hogy nemsokára, júniusban, a Wagner Napokon végre újra meg fog szólalni Wagner halhatatlan műve Budapesten. Így még inkább, még nagyobb izgalommal várjuk és készülünk az előadásra.
Fotó: James Franco és Sophia Myles a "Trisztán és Izolda" című német-angol-amerikai film főszereplői.
