Szabadidő magazin - Anna
Szabadidő magazin

Anna

2014. október 13. 11:17 | Gold György

Verdi: Macbeth c. operájának közvetítése a MET-ből. Anna Netrebko megmutatta ennek a démoni nőnek minden testi és lelki rezdülését.

Megtartották az idei évad első élő közvetítését a Metropolitan Operából az Uránia Nemzeti Filmszínházban. A Met. a Shakespeare év alkalmából Verdi: Macbeth c. operáját tűzte műsorra. Az 1847-ben bemutatott mű nem tartozik Verdi leggyakrabban játszott operái közé. Ennek több oka van. Részben a rendkívül sötét és nyomasztó légkör, a különleges zenei világ és a főszerepek rendkívüli énekesi, színészi nehézsége.

Az előadást Adrian Noble rendezte minden különleges vagy extrém ötlettől mentesen. A középkori skót történetet, modern, időtlen, inkább csak jelzésszerű díszletek közé helyezte. A jelmezek a huszadik század elejének-közepének ruházatát idézték, skót viseletek helyett a férfi szereplőkön bőrkabátok, töltényhevederek, gépfegyverek. Valamiféle partizán, vagy gerillaháború hangulatát tükrözték, kiegészítve egy-egy királyi koronával, illetve a báli jelenetben női estélyi ruhákkal és frakkokkal. A boszorkányok kórusa nem szörnyűséges vén banyákat, hanem alsó középosztálybeli, kalapos, ridikülös, gyöngysoros idős hölgyeket mutatott. A menekülők kórusa a szokásos szedett-vedett viseletben, kofferekkel, hátizsákokkal, egy dzsippel és némi hóeséssel kiegészülve szintén nem okozott nagy meglepetést. Az egész rendezés a kortalanná tett színpadi környezettel együtt rendkívül konvencionálisan, a szokásoknak, hagyományoknak megfelelően bonyolította le az előadást.

A Met. zenekara ezúttal is, mint mindig, remekül szólt, Fabio Luisi vezényletével megteremtette a darab sötét tónusú, nagyon feszült, nyomasztó légkörét. A négy főszereplőn kívül ebben az operában, mint Verdi jónéhány más művében is, van még egy főszereplő, mégpedig a kórus. A nagy boszorkányjelenetekben és a menekültek jelenetében ismét tanúi lehettünk a Met. kórusa ragyogó képességeinek.

Ez az a Verdi opera, amelynek nincs igazi tenor főszerepe. Macduff szerepe tulajdonképpen egy nagyon szép lírai románcból áll, majd utána egy rövid kettősből Malcommal. Joseph Calleja szép hanggal, átéléssel teljesítette rövidke feladatát. Banquo fontos, de terjedelmét tekintve viszonylag rövid szerepét –hiszen őt a második felvonásban legyilkolják és attól kezdve csak némaszereplőként tér vissza- a nagyszerű és sok közvetítésből jól ismert René Pappe énekelte ezúttal is megmutatva gyönyörű basszus hangját és intenzív színpadi jelenlétét.

A címszereplő, Macbeth, az operairodalom egyik legnagyobb és legnehezebb bariton szerepe. Ezen az estén a Rigolettóként már megismert Zeljko Lucic énekelte, alakította. Ez az a szerep, amely a kitűnő hangi adottságokon kívül rendkívüli színészi képességeket is követel az előadótól. Meg kell mutatnia, hogy egy hős hadvezérből, különböző körülmények (jóslatok, felesége bíztatása, hatalomvágy) hatására hogyan válik gyilkos, majd hogyan gyilkol újra és újra, hogyan lesz belőle kegyetlen és szörnyű, véres zsarnok, hogyan süllyed egyre mélyebbre majdnem az őrületig. Ezt a hatalmas dramaturgiai ívet kell bejárnia a szerep alakítójának hangban és színészi játékban. Lucic énekhangja tökéletesen megfelelt a szerep kihívásainak, végig bírta erővel az óriási szólam nehézségeit. Színészi játéka is megfelelő volt, bár néha kissé erőtlennek tűnt, de ez akár rendezői koncepció is lehetett, bemutatva, hogy egy gyengejellemű embert mennyire képes befolyásolni a felesége és a körülmények.

Ennek az operának a címszereplőével egyenrangú párja a női főszereplő Lady Macbeth, a hadvezér felesége, akinek szerepe egyike az operairodalom legfélelmetesebb drámai szoprán szerepeinek. Eléneklésére csak a legbátrabb, hangnagybirtokos szopránok szoktak vállalkozni, többnyire pályájuk derekán, amikor hangjuk teherbíró képessége és technikájuk már lehetővé teszi számukra a szerep hatalmas súlyának elbírását. A szerep egyik ikonikus alakítója, akinek hangi és színpadi alakítása mára legendássá vált, akit éjsötét színű szopránja szinte predesztinált erre a szerepre: Maria Callas is csak 5 alkalommal énekelte el színpadon (Milánóban) a szerepet pályája során. Ámde, miután különösen mutatós és színészileg is rendkívüli képességeket kívánó szerepről van szó, többször előfordul, hogy a várható siker reményében fiatal, még nem eléggé érett hangú művésznő nem tud, vagy nem akar nemet mondani a felkérésre és vállalkozik a Lady megformálásra. Ennek aztán sok esetben az énekesi pálya megtörése, vagy korai hangi hanyatlás lesz a következménye. A mostani bemutató legnagyobb érdeklődéssel várt eseménye Anna Netrebko, korunk legfényesebben ragyogó szopráncsillaga debütálása volt a szerepben. A művésznő néhány éve még a koloratúrás bel canto szerepekben ragyogtatta csodálatos hangját és mutatta meg remek színészi képességeit. Aztán egy gyors váltással elindult a drámaibb, úgynevezett spinto szerepkör felé, pl. ezen a nyáron Salzburgban a Trubadúr Leonora szerepével. Most pedig a legfélelmetesebb szerep, a Lady következett. Nem volt semmi kétség afelől, hogy színészileg tökéleteset fog nyújtani és ez így is lett. Anna Netrebko kitűnő színésznő lévén képes volt megmutatni ennek a démoni nőnek minden testi és lelki rezdülését, a csillapíthatatlan hatalomvágyon, a férjét szexuális rabságban tartó és azzal (is) ösztökélő asszonyiságon, a gyilkosságok kitervelésében és végrehajtásában tevékenyen résztvevő kegyetlen nőn keresztül a teljes lelki összeomlásig, az őrületig és halálig. A szerep énekesi része a kettősökön és együtteseken kívül tulajdonképpen három óriási ária, vagy inkább jelenet és egy bordal. Rögtön az első felvonásban a levélrészlet prózai felolvasása után (nei di della vittoria) az első, bemutatkozó áriája (tu sei, Macbetto) elképesztő hangi megpróbáltatásokat követel, hiszen hatalmas hangugrások követik egymást a mély regisztertől a legmagasabbig, ezzel is a Lady féktelen hatalomvágyát, jellemét mutatva meg. A második felvonásbeli áriája a gyilkosság sötét éjszakáján (La luce langue) a legsötétebb hangi eszközökkel operálva mutatja meg a félelmetes éjszakai jelenetet, melyben a szoprán hang legmélyebb regiszterében kell a gúnyos szavakat megszólaltatnia (Ai trapassati regnar non cale, A loro un requiem, l ’eternitá. A halottnak már csak egy rekviemre és örök csöndre van szüksége). Ugyanebben a felvonásban még el kell énekelnie a vendégeket köszöntő, majd a férje összeomlásáról a figyelmet elterelni kívánó bordalát. Ezekeket a hangi akrobatamutatványokat Anna Netrebko természetesen perfekten abszolválta. De. Mindvégig az volt a benyomásom, hogy miközben a felső regiszter, a magas hangok a szokásos biztonsággal szólalnak meg, a legalsó regisztert, a legmélyebb hangokat némi forszírozással és mesterséges sötétítéssel énekelte, ez (még?) nem az ő természetes világa. Aztán az utolsó felvonás nagy őrülési jelenete, az úgynevezett alvajáró jelenet következett. Ebben a jelenetben Verdi talán megbocsátotta szörnyűséges hősnőjének eddigi életét és sokkal kevésbé démoni, sötét hangokat írt elő számára. Itt, ebben a jelenetben éreztem azt, hogy Anna Netrebko igazán a helyén van, itt ért el alakítása és énekesi teljesítménye csúcspontjára. Hangja fényesen, bársonyosan, sötétítés nélkül szárnyalt a drámai koloratúrák birodalmában. Egy szánalomra méltó, megtört nő búcsúzott az élettől.

Összességében elmondhatjuk, hogy megrendítő estét, megrendítő színészi és énekesi teljesítményt kaptunk Anna Netrebkotól, de (még?) nem ez a szerep az ő igazi világa. Az pedig, hogy pályája további ívére milyen hatással volt, van, ennek a szerepnek eléneklése majd kiderül.

És még két adalék Anna Netrebko egyéniségéhez. A szünetben a szokásos művészinterjúkat láthattuk, hallhattuk, amelyen a művésznőt is kamerák és mikrofon elé hívták. Az volt várható, amin nem is lehetne csodálkozni, hogy némiképp fáradtan és kissé ingerülten fog megjelenni, amiért a megérdemelt pihenésében megzavarták, majd beszélni fog arról az óriási művészi munkáról, amit a szerepbe fektetett. Ehelyett megjelent üdén, frissen, a szerephez szőkére festett hajával és két-három angolul elmondott komoly(kodó) mondat után, érezve a kamerák előtti extra szereplés lehetőségét olyan viháncolásba kezdett, mint egy tizenötéves kamaszlány a barátnőivel iskola után. Amerre távozott a folyosón, az ott tartózkodók között mintegy varázsütésre megjelent az öröm és a vidámság. Többek között ez, a kamerák előtti teljes nyitottság, jó értelemben vett gátlástalanság is kell ahhoz, hogy valaki a színpadon is mindent meg merjen és meg tudjon valósítani. A másik jellemző pillanat az előadás végén a tapsrend közben mutatta meg, hogyan kell viselkednie annak, aki igazi sztár, vagy az akar lenni. Miután a meghajláshoz egyesével jöttek színpadra a művészek, a Lady szerepében Anna Netrebko megelőzte a címszereplőt. Óriási tapsvihar és tomboló siker fogadta, amit ő természetesen be is zsebelt. Ez után következett Zeljko Lucic, Macbeth alakítója, akit szintén hatalmas üdvrivalgás fogadott, így ő állt középen, kissé a többiek előtt egy pillanatra eltakarva a művésznőt, aki ezt kb. két másodpercig bírta elviselni és máris kilépett oldalra a takarásból. Hiszen az nem fordulhat elő, hogy csak egy pillanatra is ne ő legyen elöl, középen, a kamerák kereszttüzében. Igen, ez is kell ahhoz, hogy valaki világsztár legyen. Igen. Anna Netrebko ettől (is) az aki, ettől (is) ő Anna Netrebko.

Fotósarok