Covent Garden Opera
Élő közvetítés sorozat a Pesti Vigadóban
A Metropolitan Opera közvetítései mellé megérkezett Budapestre is a londoni Királyi Operaház, közkeletű nevén: Covent Garden Opera előadásaink élő közvetítés sorozata. A Pannónia Szórakoztató KFT. a sorozat gazdája megtalálta az alkalomhoz és a műfajhoz illő helyszínt, mégpedig a Pesti Vígadóban. Annak is a kis, újonnan, épített negyedik emeleti színháztermében, ahova a közönség lépcsőmászás nélkül, liftekkel tud feljutni. Ez többek között azért is jó, mert az intézmény magyarázat nélkül hagyva a miért kérdéseket, szigorúan lezárta a főlépcsőházat, amire így a kordon mögül lehetett csak egy pillantást vetni. (Úgyszintén nem volt szabad a páholyokból a nagyterembe még csak bepillantani sem.)
A modern színházterem megfelelő helyszínnek bizonyult a közvetítéshez, mely közül elsőre rögtön az olasz bel canto opera egyik legnépszerűbbikét, Donizetti: Szerelmi bájital c. remekművét láthattuk. Az előadás előtt és a szünetben a MET-ben már megszokott módon, interjúkat láthattunk a művészekkel. A Royal Opera House Európa egyik vezető operaháza, ezért is nagy érdeklődéssel vártuk az előadást, melyet a nagyon fiatal karmester Daniele Rustoni dirigált ezen az estén. Ez a könnyed és kedves vígopera akkor tud igazán megszólalni és hatni, ha a négy főszerepre sikerül megtalálni a hangban, színészi játékban megfelelő és a stílusban jártas művészeket, illetve ha rendezés nem dolgozik ellene a darab hangulatának. Ez esetben a rendező a megszokott 19. sz.-i környezetből a 20. sz. 50-es éveinek végére helyezte a cselekményt, amivel nem ártott a darabnak, de különösebben nem is tett hozzá semmit. A színpadon láthatunk hatalmas szalmabála hegyet, melyet többször megmásznak az énekesek, és amely nem feltétlenül használ a hangzásnak, Vespa robogót, traktort és Dulcamara csodadoktor kissé rozzant kamionját. A szereplők, a kórust is beleértve, a kor ruházatát viselik. Ebből a legszellemesebb Dulcamara meggypiros öltönye, melyet valószínűleg feketéről festetett át, ami néhány helyen kilátszik a piros alól. A nem túl bonyolult, kedves történetet a kissé bugyuta fiatalember, Nemorino, a számító, de szép Adina, és a szívtipró Belcore őrmester szerelmi háromszögéről, valamint a megoldásban segítő „csodadoktor” Dulcamara által gyártott „bájital” hatásáról Donizetti pazar muzsikája teszi élvezhetővé és szórakoztatóvá.
Nemorino szerepe az olasz repertoár egyik legnépszerűbb, leghatásosabb lírai tenor szerepe. Pavarotti utolérhetetlen alakítása (melyet sajnos élőben nem láthattunk) mellett Budapesten jó néhány egykori tenorsztár is elénekelte (pl.Nicolai Gedda, Luigi Alva). Ebben az előadásban az érdemmel, érdemtelenül (?) sztárolt Vittorio Grigolo énekelte és játszotta (túl) a szerepet. Sajnos se hangban, se színészi kedélyességben, játékban nem ért, nemhogy az előbb felsorolt nagyságoknak nyomába, de világsztár pályatársa Juan Diego Florez, vagy az általam Bolognában látott-hallott spanyol Juan Francisco Gatell nyomába se. Az első két (összevont) felvonásban hangja többnyire színtelenül szólalt meg, a pianók valahol elvesztek, talán a szalmabálák magasságában, így első, csodaszép áriája (Quanto e bella, quanto e cara) sem aratta a hagyományos tapsos sikert. A második részben jobban magára talált, vagy csak a közelképek miatt jól látható mikroportja segített (?), ami azért operában nem szokásos megoldás. Az opera legnagyobb slágere, a vígoperába egy pillanat alatt belopódzó mély fájdalom és szomorúság hangja (Una furtiva lagrima) így már sokkal jobban szólalt meg.
Adina szerepét a mostanában valamiért szintén nagyra tartott, általam eddig nem ismert Lucy Crowe alakította. Ez a szerep a kissé rátarti, szépséges leányzót mutatja be, aki mindaddig elutasítja Nemorinót, amíg látja, hogy a fiú mennyire lángol érte, sőt inkább férjhez menne a szépfiú Belcore őrmesterhez, csak hogy bosszantsa. Amikor azonban azt hiszi, hogy a fiú érdeklődése csökken és vetélytársnők is feltűnnek, (meg Nemorino gazdag öröksége), rögtön szerelmesen omlik a fiú karjába. Lucy Crowe mint színpadi és hangi jelenség, ezen az estén majdhogynem láthatatlan maradt. Hangilag korrekten elénekelte a szerepet, de semmi különös, színészi játéka pedig kissé unalmas, külsőséges, halovány volt, bájos helyett bájolgó. Egy pillanatig sem jutott eszünkbe róla egy igazi temperamentumos olasz falusi leányzó.
Az előadás két fénypontja a két mélyebb hangú férfiénekes: Belcore és Dulcamara volt. A szívtipró őrmester (két katonája a svejki kicsi és a hórihorgas nagyobbik, vidám pillanatokat szereztek) alakítója ezen az estén Molnár Levente volt, akinek pályája egyre jobban felívelni látszik. Európa nagy operaszínpadai után elérkezett a Covent Gardenbe, és a hírek szerint jövőre a MET.-ben fogja ezt a szerepet alakítani. Baritonja remekül szólt még a szalmahegy tetejéről is, alakításában pedig megmutatta ennek az öntelt figurának, akinek nevéhez méltóan ( Belcore: Szépszív avagy Szívkirály) csak a szexen jár az esze, nem kifejezetten szimpatikus vonásait is, a szerethetők mellett.
Dulcamara csodadoktor a buffó basszusok egyik legjobb szerepe. A valódi világsztár Bryn Terfel aztán igazán mindent megtett, hogy megmutassa ezt az öregedő megélhetési szélhámost, aki adja a nagyot, mindenkit becsap, mindent rásóz a falusiakra, mindent a maga javára igyekszik fordítani, miközben az esküvőn megmaradt ételeket is magába tömi. Egyszerre volt vicces, ellenszenves, szánandó és szerethető. Néha- néha talán már egy picit át is billent színpadi ripacskodásba, de a karaktere jellemébe még ez is belefér. Sőt. Természetesen ezúttal is óriási sikert aratott.
A Covent Garden élő közvetítések tehát elkezdődtek a Vígadóban, nőtt a választék, várjuk a következő alkalmat, mely egy remek, látványos, vidám balett lesz, Christopher Wheeldon: Alice Csodaországban, 2014. december 16-án.
