Szabadidő magazin - Csajkovszkij és Bartók
Szabadidő magazin

Csajkovszkij és Bartók

2015. február 18. 20:57 | Gold György

Közvetítés a Metropolitan Operából

 „ Haj regő rejtem/ Hová, hová rejtsem/ Hol volt, hol nem: kint-e vagy bent?/ Régi rege, haj mit jelent,/ Urak, asszonyságok? ”

Két szimbolikus jelentésű történet elevenedett meg a Metropolitan Opera legújabb bemutatóján az élő világközvetítésben.

Az első részben Pjotr Iljics Csajkovszkij: Jolanta című egyfelvonásos operáját láthattuk. Az 1892-ben Szentpéterváron, a Mariinszkij Színházban bemutatott mű, Csajkovszkij utolsó operája. A szimbolikus történet René provence-i király vakon született lányáról, Jolantáról szól, aki a világtól elzártan nevelkedik, nem tudja, hogy vak, hiszen az őt segítő személyzetnek halálbüntetés terhe mellett tilos minden olyan dolgot emlegetni, amely a látással kapcsolatos. Egyszer azonban megjelenik egy fiatal lovag képében a szerelem. Tőle tudja meg a lány az igazságot. René király orvost hoz, hogy meggyógyíttassa Jolantát. A szerelem hatására aláveti magát a procedúrának, melynek végén belső látását, érzékelését elvesztve, a képzelt világ helyett fel/kinyílik a szeme a valódi világra.

 A lengyel rendező: Mariusz Trelinszki modern keretek közé helyezte a darabot. A hatalmas, sötét színpad (a valódi világ) közepén egy hófehér doboz ábrázolja Jolanta szobáját, benne fehér falak, egyszerű fehér ágy, egy asztalka. A falon trófeák, agancsok. Ez Jolanta világa. A kiszolgáló személyzet unott arccal, - néha kissé gúnyosan kinevetve a lányt - szeretettelenül teszi dolgát, valamilyen angol krimi-sorozat házvezetőnőjére és szobalányaira emlékeztetve. A külső, sötét világ vad természeti környezetet sejtet, a magasból lógó fatörzsekkel, és gyökérzetükkel, vetített, menekülő állatokkal.  René király (Ilya Bannik) fekete (némiképp náci emlékeket idéző) egyenruhában, jobb kezén az egész előadás alatt fekete kesztyűt viselve lép színre, majd egy frissen lelőtt őz torkát elvágja és egy edény fölé akasztja a vérét felfogni. Róbert herceg Jolanta kijelölt vőlegénye (Alekszei Markov) és barátja Vaudémont gróf, Jolanta későbbi szerelme (Piotr Beczala) síelés közben, síruhában érkeznek a házikóhoz. Ibn Hakia mór orvos, akit a király hoz magával (Elchin Azizov) csak úgy vállalja a gyógyítást, ha Jolanta valóban látni akar és akar látni.  Amikor szerelme hatására Jolanta elhatározása végleges lesz, akkor fekete kendővel beköti a lány szemét. Majd az általunk nem látott, de kegyetlenül nehéz gyógymód hatására a lány kilép belső, képzelt világából a valóságos, látható világba, szerelméhez.  Az opera boldog vége ellenére csak-csak feltesszük magunknak a kérdést, meddig volt igazán boldog Jolanta? Addig, amíg a saját képzelt világában létezett, vagy most amikor megpillantotta, ráeszmélt a valóságra? Vajon a valóság, a valódi világ, a szerelem meddig teszi őt tényleg boldoggá?  Érdemes volt-e képzeletének gazdag bensőséges világát feladnia a valódi világért?

Az opera autentikus zenei megszólaltatásáról Valerij Gergijev gondoskodott, a Met. fantasztikusan megszólaló zenekara segítségével. Ilya Bannik nagyszerű basszus hanggal keltette életre René királyt. Róbert herceg, Alekszej Markov remek baritonja az előadás egyik nagy felfedezése. Piotr Beczala ezúttal is hozta szép színű tenorját, és némiképpen sablonos hősszerelmes alakítását. Az opera sztárja, a szerepet a szó szoros értelmében anyanyelvi szinten éneklő és játszó Anna Netrebko volt, hiszen ő a főhős, övé a darab, tulajdonképpen ő az egyetlen zeneileg és szerepét tekintve is valóban jellemzett szereplő, mellette a többiek mindannyian alárendelt szerepet játszanak. Az ő egyre dúsabb, teltebb, drámaivá váló szopránja és lenyűgöző színpadi jelenléte, játéka ezúttal is meghódította a közönséget, bár mintha már hajszálnyit eltávolodott volna az ártatlan, fiatal naivák szerepkörétől.

 

Régi vár, régi már/ az mese ki róla jár,/ Tik is hallgassátok ”

A közvetítés második részében Bartók Béla 26 évvel később, 1918-ban bemutatott: A kékszakállú herceg vára c. szintén a szimbolizmus jegyében íródott operáját játszotta nagy örömünkre a Met. Ez a mű is a külvilágban illetve a lélekben lejátszódó események konfliktusát mutatja be. Valószínűleg ez a felismerés tette egymás mellé a két operát. A rendező: a színpadi külsőségek hasonlóságával, több motívum azonosságával is hangsúlyozta a két mű egymásra rímelését. Nálunk általában hagyományosan a lélekben lejátszódó küzdelemnek, a férfi és női lélek konfliktusának, a teljes emberi kitárulkozás lehetetlenségének szokás felfogni a művet. Ez az előadás azonban sokkal inkább egy fekete-fehér Hitchcock thrillerre vagy horrorra emlékeztetett.

A prológus után terepjáróval a várhoz érkező Judit és a Kékszakállú az előző darabból megismert sötét és félelmetes erdőbe érkezik, ahol egy félig kiásott sírgödör vár fenyegetően és megelőlegezve a valóságos gyilkosságot. Judit szőkén, zöld selyemruhában, bizakodva, félelem nélkül követi a fekete szmokingos, jobb kezén végig fekete kesztyűt viselő (ld. Jolanta, René király) férfit. A vár az előző darabból megismert doboz-szerű építmény, némiképp felnagyítva. Először a sivár garázsba érkezünk, melynek üvegablakait eső áztatja („sír a várad”) és mögöttük az erdőben baljós nőalakok sejlenek fel. A színváltozások között nyomasztó, fekete-fehér vetített képeket látunk: szűk folyosót, liftaknát, esetleg lezúduló köveket, azonosíthatatlan képeket. Ennél azonban rosszabb, hogy időnként a bartóki zenén kívül nyikorgást, recsegést, félelemkeltő(nek szánt) hanghatásokat is hallunk, teljesen fölöslegesen. A maga naturális valóságában láthatjuk a véres kínzókamrát, aztán ahogy haladunk az egyre újabb és újabb ajtók felé, a Kékszakállú a liftben egy fekete kendővel beköti Judit szemét (ld. Jolanta) és láthatjuk amint fojtogatni kezdi. Ez után a kincsesház jelenet egy fekete luxus fürdőszobában játszódik, Judit meztelenül fürdik a kádban. (halottmosdatás?) A további képekben már nem a zöld selyemruháját viseli, hanem a kádból kiszállva fehér selyem alsóruhában, köntösben vagy hálóingben vesz részt az eseményekben. A kert egy hatalmas, üres terem, lebegő fehér függönyökkel, a birodalom pedig a vad, sötét erdő, a könnyek tava egy szűk, fehércsempés sivár, rideg helyiség, talán hullaház. Az utolsó jelenet újra kint játszódik az erdőben. A nyitott sírgödörből félig kilátszik egy szőke, zöld selyemruhás női test, Judit most meglátja az erdő árnyai között a hozzá hasonlóan fehér selyemingeket viselő régi asszonyokat és lassan belép közéjük. A kékszakállú pedig leereszkedik a sírgödörbe, magához öleli a halott Juditot. („és mindég is éjjel lesz már…éjjel…éjjel).

A Kékszakállút is Valerij Gergijev vezényelte érzelemdúsan irányítva a nagyszerű zenekart a hatalmas fokozásig a nagy C-dúr jelenetben az 5. ajtónál, majd a kozmikus magány végső elcsendesedéséig. Az előadás (természetesen) magyar nyelven szólalt meg. A prológ verses magyar szövege nem kis nehézséget okozott elmondójának (vagyis alig-alig volt érthető). A Juditot éneklő Nadja Michael érzékenyen, majdnem mindig érthető magyar kiejtéssel énekelte szerepét, talán csak a Kékszakállú iránti szerelme miatt mindent odadobó igazi érzelem éreztetésével maradt adós. (Bár egy ilyen meglehetősen félelmetes figurát, ebben a környezetben viszonylag nehéz valóban és igazán szeretni és a darab második felében mintegy „halottként” vesz részt az eseményekben) Maradt tehát számára a nagy elszánás, a végig kitartás, a férfi megváltoztathatóságában való hit, a kijelölt úton való bátor végighaladás és a feláldoztatás. Mikhail Petrenko már nem volt ismeretlen számunkra, emlékszünk még remek alakítására az Igor hercegben. Kékszakállúként végig érthető magyar szövegejtéssel, hatalmas emócióval, pompás hanggal és félelmetes színészi erővel alakította némiképp horrorisztikusra formált szerepét. Ha valamit kicsit sajnáltunk az az, hogy nem magyar művészek előadását láttuk a Met. közvetítésben, ugyanakkor nagyon is örülhetünk, hogy a világ számos országában, több tízezer emberhez jutott el Bartók remekműve az élő közvetítés jóvoltából.

„Ím szólal az ének,/Ti néztek, én nézlek./ Szemünk pillás függönye fent:/Hol a színpad: kint-e vagy bent,/ Urak, asszonyságok./Keserves és boldog/ Nevezetes dolgok,/Az világ kint haddal tele,/ De nem abba halunk bele,/Urak, asszonyságok.”

 

 

Fotósarok