Diggerdrájver

Az Örkény Színház bemutatója a Shure Stúdióban

Akárha egyelőre csak ideiglenesen is, de új életre kelni látszik a méltatlanul megszűntetett Budapesti Kamaraszínház egykori játszóhelye: a Shure Stúdió az Asbóth utcában. Lévén, hogy az Örkény István Színház ugyanezen épülettömbben helyezkedik el, a színháznak pedig további játszási helyre, stúdiószínpadra van szüksége, Mácsai Pál igazgató kísérletet tesz a helyiség színházi újrahasznosítására. Természetesen a mai magyarországi viszonyok között ez meglehetősen bonyolult, hónapokig, talán évekig tartó feladat. Így a ki tudja mikorra megszülető végleges döntésig, egy rövid időre, egyelőre ideiglenesen, néhány hónapra sikerült megszerezni a színháztermet, amelyet egy nagyon is odaillő előadással vett birtokba az Örkény Színház.

Első bemutatóként született meg a Diggerdrájver címet viselő, rendkívül aktuális előadás. A cím angol szót takar, magyar megfelelője a nehézgépkezelő, vagyis markológépes. Igen, egy valódi magyar melós történetét látjuk a színpadon megelevenedni és vele éljük át életének eddigi 50 évének eseményeit. Az előadás szövegét egy bizonyos Diggerdriver blogjának felhasználásával Bagossy László, a rendező és Epres Attila a főszereplő szerkesztette.

Londonban vagyunk, a pici színpadon egy asztal és három szék látható. Ezeken a székeken ül a család: a főszereplő, a felesége és nyolcéves kisfia. Epres Attila szembefordul velünk és elkezdi mesélni történetüket, attól a pillanattól kezdve, hogy megunván a hazai viszonyokat, sok tízezer magyar kivándorlóhoz hasonlóan, 48 évesen, csekély angol nyelvtudással megérkeztek a lutoni repülőtérre. Az ő szavai által és segítségével leszünk részesei a londoni élet elindulásának, lakás-, és munkakeresésnek, a gyerek iskolai életének és fokozatos beilleszkedésének. Megérezzük és megértjük, hogy a főként kezdeti nehézségek ellenére is miért vállalja, vállalják a külhoni életet. Megtudjuk, hogy a férfi sok munkájával, a feleség éjszakai műszakjainak segítségével hogyan teremtenek maguknak és főként a gyereknek konszolidált, mondhatni polgári körülményeket. Közben azonban felidéződnek az itthon hagyott múlt képei, emlékei: a két kézzel évek alatt felépített ház, előző házasság, a „múlhatatlan ifjúság” képei a 60-as, 70-es, 80-as évek Magyarországa (mely emlékek a közönség nagy részének egyben saját emlékei is). Akik átéltük ezeket az éveket - még ha esetleg némileg más környezetben is-, de mindannyian tudjuk, miről mesél. Együtt tudunk könnyezni a szomorkásabb epizódokon és együtt tudunk nevetni, mosolyogni, nosztalgiázni a korabeli fekete-fehér tévésorozatokon, a medvecukron és Trabantokon, motorkerékpáron, a disznóvágások mindenévi szertartásán, a kalákában épülő házon, születéseken és halálokon. Ezen közben némi kis filozofálást is hallunk pl. a haza fogalmának meghatározásáról és rájövünk, hogy nem maga a föld, hanem tulajdonképpen ezek az emlékek, a közös emlékezet, a közös múlt a haza. Epres Attila számára tökéletesen testhezálló figurát találtak. Hosszú monológjait, mesélését csak néha szakítja meg a feleség vagy a gyerek egy-egy közbeszólása. ( Az asszony és a gyerek szerepét kettős szereposztásban játsszák, de a színlapról nem derült ki, hogy aznap éppen melyik páros volt a színpadon: Donázy Ágnes - Leo Bloomfield vagy Talbot-Smith Melinda és Talboth-Smith Adam) Epres Attila teljesen azonosul az általa játszott karakterrel, átéljük sorsát, megértjük a munkája iránti szeretetét és a gépek, motorok iránt érzett szívbéli rajongását. Látjuk gondterheltnek, szomorkásnak, aggódónak, vidámnak, elgondolkozónak, sőt néha bölcselkedőnek, amikor pl. a hernyók pillangóvá válásáról elmélkedik, néha könnyes szeműnek, néha kicsit spiccesnek pl. az elfogyasztott három üveg angol házi sör után. De mindig bizakodónak, optimistának, megtörhetetlen életkedvűnek. Rajta áll vagy bukik az egész előadás ritmusa, amit nagyszerűen érez. Tudja, mikor kell lassítani a tempót, időt hagyni az elgondolkozásra és csöndre, mikor kell gyorsítani és felpörgetni a szöveget. Csak a darab, az előadás végén némul el, akkor, amikor a gyereke kicsit akadozva elkezd mesélni egy magyar népmesét az aranydióról, aztán a mesébe egyre többször keverednek angol szavak, míg végül már teljesen folyékonyan angolul fejeződik be a mese. Ekkor megy össze a függöny.

Márai Sándor: Halotti beszéd

„Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak/ Elporladnak, elszáradnak a szájpadlat alatt./ A „pillangó”, a „gyöngy”, a „szív” – már nem az ami volt,/ Amikor a költő még egy család nyelvén dalolt/ És megértették, ahogy a dajkaéneket/ A szunnyadó, nyűgös gyerek álmában érti meg./ Szívverésünk titkos beszéd. álmunk zsiványoké,/ A gyereknek Toldit olvasod és azt feleli: oké. „