Bibliotheque Pascal
Hajdu Szabolcs díjnyertes filmje a Filmszemlén. A külvilág egy szegmense.
Rendezte: Hajdu Szabolcs
Forgatókönyv: Hajdu Szabolcs
Fényképezte: Nagy András
Zeneszerző: Flanger, Bumt Friedmann and AtomTM
Vágó: Politzer Péter
Hangmérnök: Balázs Gábor
Producer: Angelusz Iván, Kovács Gábor, Andras Hamori
Társ-producer: Pataki Ági és Reich Péter
Co-producer: Marco Gilles, Daniel Mann, Mesterházy Ernô, Mécs Mónika,
Poós András, Romwalter Judit
Főszereplők: Török-Illyés Orsolya, Oana Pellea, Raˇ zvan Vasilescu, Andi Vasluianu,
Shamgar Amram, Mihai Constantin, Hajdu Lujza, Ion Sapdaru
Gyártó: Filmpartners Kft., Katapult Film Kft.
Színes magyar-német filmdráma
Játékidő: 111 perc
Mona Paparu magyar nemzetiségű román állampolgár. A Fekete-tenger partján megismerkedik egy szökött fegyenccel, aki túszként fogva tartja. Viorel műveletlen, ostoba fickó, de gazdag képzelete és egyszerű érzelmei hatással vannak a lányra. Az éjszakát együtt töltik, de a rendőrség másnap kioltja a menekülni próbáló Viorel életét. Mona és Viorel kapcsolatának gyümölcse egy leánygyermek, akit Mona Vioricának keresztel.
Mona egyedül neveli hároméves kislányát, és vásári bábelőadásokkal tartja el magát. Az egyik előadáson találkozik édesapjával, Gigi Paparuval, akit évek óta nem látott. Paparu megkéri Monát, hogy kísérje el őt Németországba, ahová egy műtétre kell utaznia. Mona rááll, Vioricát pedig távoli rokonára, Rodica jósnőre bízza.
Amikor megérkeznek egy németországi állomásra, kiderül, hogy Paparu valójában prostituáltakkal kereskedik, és hogy lerója tartozását két veszélyes emberkereskedőnek, otthagyja nekik Monát, aki végül Angliába kerül egy bizonyos Pascalhoz, a Bibliotheque Pascal nevű irodalmi kávéháznak álcázott bordélyház tulajdonosához.
Eközben a gyámhatóság elveszi a nagynénitől a kislányt. Amikor Mona végül visszatér, a gyámhatóságon el kell mondania, mivel töltötte külföldön az idejét. A film Mona Paparu beszámolója: utazásainak, szerelmének, nyugat-európai kálváriájának története.
Csak 16 éven felülieknek!
Magyarországi bemutató: 2010. március 18.
Forgalmazza a Szuez Film Kft.
BIBLIOTHEQUE PASCAL
RENDEZŐI KONCEPCIÓ
„It’s a real story…”
Mona Paparu történetét először egy tizenhat oldalas novellában írtam meg 5 évvel ezelőtt. Akkoriban Sepsiszentgyörgyön, egy Brassó melletti kisvárosban éltem, és állandó rácsodálkozással szippantottam magamba ezt a különös balkáni világot, ahol télen a mínusz 30 fokban megfagynak a cigányok lovai, ahol a pópa fekete Audival jár, és libáért, tojásért, jó pénzért áldást vagy átkot oszt. Itt 70 forintos magyar pudingporral le lehet fizetni a rendőrt, az újságokban csodatevő emberek és jósnők hirdetik magukat, együtt élnek magyarok, cigányok, románok, örmények, németek, a tengernél tatárok, törökök, ruszinok, ide hollandok járnak földet vásárolni, innen a magyarok Magyarországra, a románok latin nyelvterületre menekülnek, és innen fiatal lányokat és gyerekeket hordanak Olaszba, Spanyolba, Németbe meg a Franciákhoz és Nagy Britanniába.
A novella első szám első személyben íródott. Egy fiatal nő bőrébe bújva saját élményeimet meséltem el benne, amit Romániában éltem meg az ott eltöltött évek alatt. A külföldre csábított sexrabszolga történetét egy színházi büféslánytól hallottam, aki a filmbeli Mona Gajdóéhoz hasonló utat járt végig egy pár évvel ezelőtt. Ez a büféslány történetünk archetípusa. Bizonyos jelenetek vagy vele, vagy velem, vagy közeli ismerőseimmel történtek meg, és vannak olyan motívumok is, amit az újságban olvastam és a fantáziám segítségével kiegészítettem.
Szociológiai háttér
Az egzisztenciális alapú elvándorlás valószínűleg minden kelet-európai országban újra és újra felmerülő dilemma 16 éve, és nem feltétlenül a legszegényebbek körében, hanem minden társadalmi rétegben. A forgatókönyv megírása előtt szociológiailag is kutakodni kezdtem, hogy tisztábban lássam a történet társadalmi hátterét. A több évre visszamenő statisztikák azt mutatják, hogy az európai országok közül a legnagyobb mértékű kivándorlás Romániában tapasztalható, és a legtöbben Angliát választják végállomásnak. Ez tehát jelenlegi Európánk két pólusa. Ebben a két - földrajzilag is legtávolabbi - pontban feszül ki a kontinens migrációs térképe. Hiába jött az Únió, a helyzet mit sem változott, sőt! Nem telik el nap, hogy legalább egyszer eszembe ne jutna nekem is, hogy el kéne menni innen, talán a befektetett munka jobban megtérülne, nagyobb lenne a szorzó, kevesebb kínlódással, nagyobb hatásfokkal dolgozhatnék. De százszor is végiggondolva – és ez privát vélemény – a lényegi problémákat az ember nem tudja lerázni magáról, bárhová is menekül a világon. A probléma és annak megoldása is benne, magában az emberben van, nem a külső környezetben. Hurcolja magával a repülőn, a vonaton, keletről nyugatra, nyugatról keletre, illúzió tehát, a belső változást a külső körülmények változásától remélni. A csoda, a nyugati világ mítosza, három napig tart, aztán kiderül, hogy a számla ott is számla, a rossz idő ott is rossz idő.
Ha valami igazán foglalkoztat Mona történetében, akkor éppen ez a belső és állandó probléma, ami közötte és az őt körülvevő világ között feszül. Nem egy áldozatról szeretnék filmet készteni. Mona saját életének a rendezője, az ő felelőssége, hogy a felmerülő lehetőségek közül melyiket választja. Szeretném tehát, ha az „áldozat” szó mellett megjelenne a „felelősség” szó is, mert egy áldozat, egy prostitúcióba és aztán sexrabszolgaságba csalt lány története önmagában olyan téma, ami úgy vonzza a közhelyeket, mint az ebonit rúd a kínai selyeminget. Sok ilyet csináltak már, jót is, rosszat is, a sort csak a történet miatt azt hiszem, felesleges lenne gyarapítani. Úgy érzem, Mona történetén keresztül, közvetve magamról is beszélek és még sokunkról, akik partnereket, barátokat, szerelmet keresünk, olyan munkára vágyunk, amit élvezettel végzünk és persze jól élünk belőle, akik bizonytalanok vagyunk sorsunk irányításában, és felelőséget kellene éreznünk saját tetteinkért, de újabban minden rossz döntés, vagy balszerencsés fordulat miatt hajlamosak vagyunk a külső körülményeket, a többieket, az államot, a Jóistent okolni.
A Biblioteque Pascal, a külvilág egy szegmense, ahol Mona végső és végzetes kálváriája kezdődik és végződik. Önmagában is, dokumentarista korlenyomatként is érdekes, hiszen számos hasonló és még sokkal bizarrabb szórakozóhely létezik a világon, de számomra legalább ilyen fontos a metaforikus felhang, mely áttételesen célba veszi önnön szubkultúránkat, a jóllakott nyugati (és most már nem csak nyugati) értelmiséget, akiknek elhalt szenzorait pirosban villogó fokozaton kell ingerelni, és kiszolgálóikat: a tehetségüket a karrier szolgálatába állító, és az érvényesülés érdekében szélsőségekkel manipuláló, hazug és üresfejű filmrendezőket, írókat, képzőművészeket, az egész bizarr „art-bizniszt”, ami egyre több tehetséget szippant fel, rossz útra tereli az ösztönösen jól működő gondolkodást, margóra szorítja, és teljesen tönkrevágja a tisztaszándékú, valódi kultúrát. Ez az, amit árulnak-árulunk kultúrának, művészetnek álcázva: szerencsétlen, kényszerpályán keringő prostituáltakat, hamisgyöngyöket, vásári kacatot, drágán, szépen csomagolva. Ezért tartom nagyon fontosnak, hogy a Bibliotheque Pascal egy kifinomult, a legkényesebb ízlést is kielégítő szórakozóhely legyen, ahová nem kamionsofőrök, matrózok, és taxisok járnak, hanem a mindennel telitett, ugyanakkor valami örök hiányérzetet és magányosságot átélő csúcsértelmiség. Metaforikus csomópont ez, amely a művészet és kultúra rohamos és rendkívüli mértékű inflációját jelképezi. (Egy másik statisztika: 100 emberből 90 ismeri a Lolita szót, de a legtöbbnek már nem Nabokov regénye jut róla az eszébe.) Hatásmechanizmus és sűrítés szempontjából ez a történet legérdekesebb, legnehezebb része. Dramaturgialag, pszichikailag a legösszetettebb blokk az egész filmben. A különböző jelentésrétegek feltárása, a forgatás és vágás során, a következő hónapok nem kis feladatot jelentő programja.
Struktúra
A forgatókönyv számos irodalomtörténeti parafrázist tartalmaz. Gerincét a Nyomorultak Fantine epizódja képezi, és erre csatlakozik többek között Schnitzler világa, G.B. Shaw Johannája és egészen konkrétan a Kis Herceg Antoine de Saint Exupérytől. Ezek az utalások újabb dimenzióval gazdagítják a filmet, amely szervesen kapcsolódik korunk infantilis remix divatjához, a kulturális értékzavar és káosz gondolatkörhöz, ugyanakkor önmagára is mutat, hiszen végső soron ez a film se lesz más, mint egy kapós vagy éppen elfekvő árucikk az Art biznisz piacán.
Ennek megfelelően a szerkezet a 19. századi nagyregények mintájára 3 részre, 6 könyvre, 22 fejezetre és egy epilógusra tagolódik, amit csak a történet belső dinamikája és a struktúra átláthatósága szempontjából tartok fontosnak, a film végleges formájában sem narrációval sem pedig felirattal nem kívánom hangsúlyozni.
Az alapjában véve epikus hangvételt, markánsan dramatikus és helyenként meseszerű elemekkel próbálom átszőni. Úgy érzem így jobban bele tudunk bújni az egyes szereplők bőrébe, a film átélhetőbb lesz, és kitágul az emocionális, esztétikai és intellektuális komplexitása.
Vizuális irányvonal
A filmben négy markánsan különálló – de éppen kontrasztjai által egységet alkotó - vizuális világ jelenik meg:
- Nyár: a Román tengerpart éles napfényben feszülő kontrasztos fény-árnyék kompozíciói, a szigorú horizontális és vertikális hátterekben elhelyezett színes embercsoportok és objektumok átláthatatlan rendetlensége.
- Tél: Erdély havas hegyvidéke, amely nagy levegőjű, minimalista totálképekre épül, elsősorban éjszakákban, sárga lámpák szórt fényében, színekben, formákban visszafogva.
- Ősz: London utcáinak nedvességtől csillogó felületei, a Bibliotheque Pascal szalonja, titkos folyosói és szobái, az egymástól távol álló és idegen színek, formák és anyagok társításának csúcsra járatása a giccs határáig, mégis bizarr harmóniában, mint egy gyönyörűen kivitelezett képeskönyv, amelyben életre kelnek a környezetükhöz kaméleonszerűen alkalmazkodó szereplők.
- Tavasz: az álmok szürreális, zsenge színekben és formákban tobzódó, érzékileg izgató, varázslatos világa.
Mindezzel együtt lényegesnek tartom, hogy minden filmnyelvi eszköz - így a vágás és a zenehasználat is -, megfelelőképpen visszafogott legyen, ne tolakodjon az előtérbe, hanem a történetet támogassa. A hosszú, akkurátusan komponált kameramozgások csak az idő sűrítésére és a különböző helyszínek térbeli összekötésére szolgálnak, az esztétikai szépelgést az egész filmre nézve is veszélyesnek, és kerülendőnek tartom.
A film nagy részét a hitelesség érdekében eredeti helyszíneken forgatjuk, megőrizve azok valóságos jellegét, természetességét. A Bibliotheque Pascal-t díszletben építjük fel, szem előtt tartva, hogy minden furcsasága ellenére a lehető legvalószerűbb legyen.
„Mi dorombol a macskában?”
Egy alkalommal a vonaton utazva láttam egy Apukát, aki József Attila híres versét az Altatót olvasta föl a kislányának. A kislány megkérdezte, mit jelent az hogy „a távolságot, mint üveggolyót megkapod?”. Az apuka egy darabig gondolkozott, majd azt válaszolta: „Nem tudom, de szép…”
Azt hiszem, ha valaki elmagyarázná nekem, mit jelent ez a mondat az Altatóból, nagyon csalódott lennék. Nincs olyan film, amelyben szándékoltan vagy véletlenek furcsa összjátékaképpen ne emelkedne föl egy-egy tárgy, kép, mondat, jelenet, egy rendkívül gazdag értelmezési dimenzióba, a metafora szintjére, amelyben az egyszerű tárgyi mivoltán túli jelentéseket vél fölfedezni a mű befogadója. Ha az ilyen jelenetekről kell beszélnem, mindig olyan érzésem van, mintha azt akarnánk megtudni, hogy mi dorombol a macskában, vagy hogy mit csinál a szél, amikor nem fúj. Ebben a filmben is nyilván lesz ilyen jelenet. Olyan is, amit sejtek, és olyan is, amiről soha nem gondoltam, hogy valaki így, vagy úgy értelmezi. Leihatnám, elmondhatnám, elemezhetném ezeket a képeket, jeleneteket de talán épp a lényegüktől fosztanám meg őket. A titokzatosságuktól. Azt hiszem, addig él igazán a vágy az emberben, hogy elmondjon egy történetet, amiig ezeket a titkokat meg tudja őrizni.
