Trónörökösök hangversenysorozat
Szonátaest a tudomány csarnokában.
A Magyar Tudományos Akadémia díszterme időről időre a tudomány csarnokából a művészet csarnokává változik. Így volt ez február 1-jén este is, amikor folytatódott a 2009-ben elkezdett hangversenysorozat, a Trónörökösök a színen. A zsúfolásig megtelt teremben ezúttal Fülei Balázs zongoraművészt és Várdai István gordonkaművészt hallhattuk.
A tavalyi bemutatkozó sorozatban szólóesteket adtak a fiatal művészek. Ez évben másfajta műsorokkal készülnek. Az ötlet egyszerű és talán ettől zseniális. Adva van két nagyszerű zongorista (Fülei Balázs és Farkas Gábor) és két nagyszerű vonós (Várdai István és Baráti Kristóf). Tehát kézenfekvő, hogy szonátaesteket adjanak.
A szóló koncerteken óriási sikerrel mutathatták meg egyéni virtuozitásukat. A kamarazenélés azonban más. Ez esetben nem csak a virtuozitásról, a hangszeres tudásról kell számot adniuk a művészeknek, hanem együttműködésről, a partnerre figyelésről, azaz együtt muzsikálásról.
A sorozat kezdő koncertjének műsora nagyon sokat ígért és még annál is többet adott.
Az est műsorán szereplő szerzők és művek a 19.sz. elejétől a 20.sz. közepéig tartó időszak reprezentánsai.
A kezdő szám Brahms G-dúr szonátája gordonkára és zongorára. Ez a mű ilyen formában tulajdonképpen nem is létezett mindaddig, amíg Starker János a nagy gordonkaművész a Brahms által eredetileg írt hegedűszólamot át nem írta gordonkára. Most tehát ezt az átiratot hallhattuk.
A második szám a meghirdetett műsortól eltérően Schubert a-moll „Arpeggione” szonátája volt, amely a mai napig az egyik legnépszerűbb darab, köszönhetően olvadékony lírájának, aranyló derűjének, csöndes szomorúságának, halvány mosolyának.
Mindkét mű a 19. sz.-i német zene jellegzetes, emblematikus alkotása, klasszikus zenei koncertek állandó alapdarabjai. A közönség által jól ismert és szeretett művek.
Aztán szünet után egy teljesen más világ, más hangulat költözött a hangversenyterembe, a 20. sz.-i francia zenék világa.
Előbb Debussy 1915-ben írott gordonka-zongora szonátája hangzott el. Amely darab meglehetősen messze áll a szonáta hagyományos értelmezésétől. Különösen a gordonkástól követel nagyon magas fokú virtuozitást, a zongoristától pedig végtelen figyelmet a kíséretben.
Másodikként Poulenc 1948-ban befejezett gordonka-zongora szonátája következett. Ez a szórakoztató, de nehezen előadható darab egyszerre tartalmaz lírai-dallamos és humoros-táncos elemeket.
A hangverseny remek első része után a két művész ebben a két darabban túlszárnyalta önmagát. Elképesztő virtuozitással, humorral, tele érzelemmel, szórakoztatóan adta elő a két „modern” művet, amivel tomboló sikert arattak.
Természetesen ezúttal sem úszták meg egy, sőt két ráadás nélkül. Először Rosztropovics, a nagy orosz gordonkaművész Humoreszk című, különösen a gordonka játékos számára káprázatosan virtuóz művét játszották el, majd befejezésül egy bizonyos Dubois nevű, nem túlságosan közismert francia zeneszerző orgonadarabjának Fülei Balázs által készített zongora-gordonka átiratát, egy szép lírai darabot adták elő. Ezzel Fülei Balázs tulajdonképpen mint zeneszerző is bemutatkozott.
Egy jól sikerült hangversenyhez ennyi éppen elég is lenne De ez az este ennél sokkal több volt, sokkal többet adott nekünk, a közönségnek. Két fiatal művész az együttmuzsikálás örömét osztotta meg velünk. Együtt éltek, együtt lélegeztek, figyelték egymás minden mozdulatát. Felszabadultan, vidáman, szemmel látható örömmel muzsikáltak és ezzel bevontak minket is a varázslatba. A hallható zenei élményen kívül valami mást is adtak, mást is kaptunk tőlük, mi is együtt muzsikáltunk velük. Ettől vált az este katartikus élménnyé.
Természetesen a koncert végén a két művész ezúttal is megkapta Bíró Csillától, az impresszáriótól az egy-egy szál gyönyörű fehér rózsát.
Tőlünk, a közönségtől pedig Bíró Csilla kapja meg a virtuális rózsacsokrot, amiért kitalálta és létrehozta ezeket a felejthetetlen koncerteket, amelyekből még hallható lesz kettő, mégpedig március 2-án és április 26-án este. Mindannyiunk örömére,
