A bolygó hollandi

Kovalik Wagner rendezése

 A szerencsére már hagyományossá vált budapesti Wagner napok idei bemutatója a mester korai operája: A bolygó hollandi volt. Ezzel kiteljesedett a bayreuthi kánonba tartozó tíz műves repertoár a MÜPA hangversenytermében. (A hírek szerint talán még láthatjuk majd, a még korábban készült, Bayreuthba be nem engedett, de más operákban manapság egyre gyakrabban előkerülő monumentális hosszúságú Rienzit is, talán rövidített formában.)

A mostani előadást az itthon már több éve nem rendező, de mindenképpen a magyar operarendezők (talán) legtehetségesebbike: Kovalik Balázs rendezte, mégpedig nem félig szcenírozva, hanem komplett díszlettel és jelmezekkel. Kovalik minden rendezése valódi színházi izgalmat visz a hagyományos operajátszás némileg beporosodott előadási hagyományaiba. (Se villa se kanál, Mozart maraton a három Da Ponte operából, Turandot, Xerxes, Fidelio, Mefistofele, Elektra) Ezzel persze mindannyiszor felháborítva a közönség meglehetősen konzervatív ízlésű nagy részét. Ám mégis az a véleményem, hogy igenis szükség van új szellemű gondolkodás és rendezői megközelítés által felfrissíteni az elfáradt, operai múzeumba zárt műveket, és ezáltal valódi színházzá varázsolni őket. Márpedig Kovalik azon rendezők közé tartozik, akik nagyon is pontosan végiggondolt dramaturgia és szcenika segítségével mutatja fel a művek összefüggéseit, a valódi drámákat, a szereplők közötti kapcsolatrendszereket. Ezúttal is így történt.

Horgas Péter díszlete egy nagyméretű, de szellős, átlátható, lécekből összeállított, forgatható építmény, mely egyszerre idéz fel valamiféle hajó asszociációt, de sokkal inkább egy kétszintes faház képét. Belülről egyrészt egy nagy tárgyalóasztallal és székekkel berendezett modern iroda, másrészt egy fotelekkel és más hétköznapi tárgyakkal zsúfolt lakásbelsőt mutat. Benedek Mari jelmezei szintén a mai korba helyezik a történéseket. Ez a díszlet mobil, forgatható, ezáltal különféle szögekből látható és különféle színű fényekkel világítható. Természetesen ezek a körülmények csak az előadás külsőségeit határozzák meg. Miután ez hangversenytermi előadás, nem is próbál meg konkurálni pl. az általam eddig látott legjobb, Harry Kupfer által rendezett zseniális bayreuthi színpadi előadás megoldásaival, bár egy vetített kép erejéig utalás történik rá. Hangversenyteremben ennyi díszlet bőven elég, (talán még sok is). Ennél azonban fontosabb, hogy mit gondol Kovalik magáról a zenedrámáról, hogyan tud egy romantikus wagneri-heinei rémtörténetet a mai korhoz-korról szólóan színpadra állítani?

Egyrészt kivonja a darabból mindazokat az elemeket, amelyek hangversenytermi körülmények között nem, vagy csak kompromisszumokkal jeleníthetőek meg: viharos tenger, hajók, szellemalakok stb. Másrészről kivonja a 21. sz.-ban nehezen elhihető romantikus misztikumot. Ezzel tulajdonképpen két hétköznapi ember drámáját és kapcsolatuk teljes lehetetlenségét mutatja be.  A Hollandi misztikus, örök bolyongásra ítéltetett figurája ezúttal egy –talán éppen visszavonulóban levő- operasztár lett, aki színházról, színházra, előadásról előadásra, turnéról turnéra utazva járja a világot a kis gurulós bőröndjével és igyekszik megszabadulni emlékeitől, cipelve magával legsikeresebb színpadi szerepét, a Hollandi szerepét. A nagy karrier közben azonban végletesen és véglegesen magára maradva próbál igazi társat találni magának. (Jó néhány olyan nagy énekest ismerünk, aki hatalmas világkarriere közben és főleg a végén kiégve, teljesen elmagányosodva élt és halt korai halált - esetleg olyat is, akinek történetesen akár családja is volt és mégis -, vagy pl. Maria Callas teljes magányban, Párizsban.)  Eközben találkozik Dalanddal, akinek jelen esetben valamiféle (gyanús) ügyletekkel foglalkozó vállalkozása van, maffiózószerű alkalmazottakkal, így a Kormányossal, aki éjszakai műszakjában pisztollyal fenyegetőzve erőszakol meg kislányokat. (Ez, a szerencsére aztán homályba boruló jelenet a legnehezebben elviselhető része az előadásnak) Ezekről a piszkos dolgokról Daland is tud, hiszen ő maga is felkínálja a kislányokat a Hollandinak, mielőtt rájönne, hogy számára az a nagyobb biznisz, ha a lányát adja (el) a gazdag énekesnek.

Megismerjük a norvég kisváros asszonyait, akik ezúttal nem fonnak, hanem mosógépekben ruhát mosnak és pletykálkodnak. (Érdekes módon a legtöbb ellenérzést ezek a bizonyos mosógépek keltették sokakban, pedig az aztán teljesen mindegy, hogy éppen rokkán fonnak, varrógépeken varrnak, vagy ventillátorokat dobozolnak, miként az több, mostanában látott előadásban előfordult). Állandóan arról énekelnek, hogy a távol levő férfiak milyen remek ajándékokat fognak nekik hozni, amikor hazatérnek és nem arról, hogy majd milyen jó lesz újra a párjukkal élni….Amikor aztán a férfiak hazatérnek vacak giccseket hoznak magukkal, az asszonyok pedig föntről leengednek nekik némi italokat, amit a férfiak láthatólag nagyobb örömmel fogadnak, mint a nőket. Ezek között a nők között jelenik meg Mary asszony aki, mint azt az előjáték némajelenetéből megtudtuk valamikor maga is énekes volt, a Hollandi partnere bizonyos előadásokban. Megismerjük Sentát, Daland lányát, aki, talán Mary hatására, nagy rajongója az énekes csodálatos hangjának, állandóan az ő lemezeit hallgatja, lemezborítóinak képeiben gyönyörködik, és ha jól láttam, színpadi maketteket és jelmezterveket nézeget, az énekesről álmodozik, holott vőlegénye van: Erik. Amikor Senta és a Hollandi, Daland szándéka szerint találkoznak, viszonylag gyorsan kiderül, hogy nem egymásnak teremtődtek. Senta csalatkozik, hiszen az elképzelt, csak hangjáról ismert bálvány helyett egy idősödő nem túl vonzó, hétköznapi férfit lát. (Az se éppen ritka eset, amikor egy nagy sztárt, dívát közelről megismerve kiderül, hogy nem is olyan nagyszerű ember, mint amilyen nagyszerű művész.) Ám úgy látszik, hogy a férfi se Sentában látja meg azt az igazi társat, akire vágyott, (már ha létezik egyáltalán számára ideális társ) ezért, amikor a lányt Erikkel meglátja, kihasználja a lehetőséget a féltékenységre, hűtlenséggel vádolja a lányt, fogja bőröndjét és távozik. Senta sem igazán igyekszik visszatartani, dühösen bevágja magát egy fotelbe, fejére teszi a fejhallgatót és ott marad neki az illúzió, a csodálatos hang, ami nem fog sose megváltozni. (És végső esetben a bevált vőlegény: Erik) Így tehát nincs magát a tengerbe vető Senta, elsüllyedő hajó, és megváltás a közös halálban. Ez Kovalik Balázs nem kevéssé pesszimista olvasata, de ha valaki, ő aztán igazán ismerheti az operaénekesek életét.

Sajnos azonban néhány ponton ez az elképzelés nem tud belesimulni a darab eredeti szövegébe, sőt időnként ellentmondásba kerül az énekelt és a kivetítőn olvasható szöveggel, bizonyos helyeken a zenébe se. Nem nagyon tudunk mit kezdeni a szöveg folytonos tengeri utalásaival. Miért hívják a főnök helyettest Kormányosnak? Miért van majd mindenkinek pisztolya? Honnan jönnek haza a férfiak? Kik a Hollandi legénysége, amikor ő éppen egyedül utazik a világban? Stb, stb. Vagyis, miközben a fő vonal nagyon pontosan és pszichikailag hitelesen kidolgozott, aközben megmaradtak kissé idegen és nem eldolgozott szálak. Emellett a teljes színpadi megjelenítés miatt elég sok szükségtelen, operás látványosság elem is megmaradt (zászlófelvonás, bevonulások, kivonulások és egyebek).

Fischer Ádám természetesen most is teljes koncentrációval vezette a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarát, akik tőlük telhetően, viszonylag kevés gikszerrel játszottak. A Pad Zoltán vezette kórusok kitűnően szóltak a nagy kórusjelenetekben. Erik szerepében helytállt Nyári Zoltán. A főszerepeket világhírű művészek alakították. A Hollandit ezúttal a 2013-ban már megismert James Rutherford énekelte, akinek énekes-színészi habitusához jól állt a Kovalik Balázs által kitalált némileg hétköznapi karakter. Daland ellenszenves figuráját egy valódi világsztár, Peter Rose alakította, híréhez méltó hanggal és színészi alakítással. A Kormányos ezúttal visszataszítóra alakított szerepét az az Uwe Stickert énekelte, aki tavaly a Mesterdalnokokban mutatkozott be Budapesten. Mary kis szerepét Wiedemann Bernadett hangilag könnyedén hozta, a rendező által megtoldva még némi plusz színpadi megjelenési és játéklehetőségekkel. Számomra az este meglepetését a Sentát éneklő fiatal Elisabet Strid jelentette, aki a félelmetesen nehéz szólamot egyszer-egyszer kissé forszírozottan, de áradó hanggal, hatalmas vivőerővel és megfelelő színészi jelenléttel abszolválta.

Talán egy némiképp egyszerűbb, félig szcenírozott előadás, néhány szükségtelen színpadi látványelem nélkül (mint történt az néhány évvel ezelőtt szintén a MÜPA hangversenytermében a Kovalik által félig szcenírozva rendezett Pfitzner opera a Palestrina esetében) jobban segített volna a drámára és csak arra koncentrálni a nézői figyelmet, és ezáltal a végső katarzis is hatásosabban megszülethetett volna. De az mindenképpen elmondható, hogy egy nagyszabású, erőteljes és hatásos Bolygó hollandi szériával értek véget  véget az idei Wagner napok.