Szabadidő magazin - Verdi történelmi képeskönyve
Szabadidő magazin

Verdi történelmi képeskönyve

2010. február 7. 18:13 | Gold György

A Metropolitain Opera előadása. Új szerepkörben Domingo, aki nagyszerű játékával is hódított.

                                    

 

 A 21. századi technika jóvoltából ezúttal Verdi: Simon Boccanegra c. művét élvezhettük egyenes adásban, HD minőségben New Yorkból a Metropolitain Opera előadásban a havas Budapesten.

   Ritkán látható mű. A budapesti Operaházban legutóbb évtizedekkel ezelőtt játszották, ha az emlékezetem nem csal, Miller Lajos, Kincses Veronika, Gáti István, B. Nagy János nagyszerű előadásában. Persze nem véletlen, hogy ritkán látható, hallható a darab. Különös mű. Verdi viszonylag korai korszakában született és nagyot bukott. Aztán az idős mester 25 évvel később átdolgozta a zenét és a szöveget is. A szövegkönyv átalakításához segítségül hívta Arrigo Boito-t, akinek ez mintegy a próbamunkája lett az Otello előtt. A drámai szöveg sokat javult, bár a történet még így is meglehetősen bonyodalmas maradt. Verdi is hozzátette a maga 25 évvel nagyobb tapasztalatát, rutinját, mesterségbeli tudását. Ezért aztán a régebbi változathoz képest sokkal gazdagabb, dúsabb zenei anyag jött létre. Ennek jó példája a tenger hullámzásának zenei megjelenítése, Verdi nem túlságosan sok természetfestő zenéjének egyike. Némelyek szerint ennek megjelenése, már az Otello zenei világának előképe, mintegy előtanulmány az utolsó nagy drámai műhöz.  Így egy valóban jelentős opera született, ami már sikert aratott. És mégis. A csodálatos zenei részletek ellenére nem tartozik a Verdi repertoár legnépszerűbb darabjai közé. Ennek talán az is az oka, hogy a kevésbé kidolgozott szerelmi szál mellett, sokkal nagyobb szerepet kap a darabban a politikai szál. E kettőnek kényes egyensúlyát zseniálisan találta meg Verdi a Don Carlos-ban. Nagy, népszerű, mondhatni slágerré vált ária sincs a műben. Két részlete, a Fiesco-ária és a Békeszózat hangzik el néha önállóan is.

   A történet a 14. században, a pártharcoktól sújtott Genovai Köztársaságban játszódik. Patríciusok és plebejusok, főnemesek és polgárok közötti gyűlölködés, intrikák, politikai játszmák, választási agitáció, utcai csatározások, demokrácia és zsarnokság összeütközése a háttere a családi drámának.  A drámának, melyben elcsábított leány, elrabolt, majd 20 évvel később felnőttként megtalált gyermek, apa és leánya kései találkozása, politikailag ellentétes oldalon állók közötti szerelem, bosszú, méreg, halál, szerelmesek egymásra találása és a halál árnyékában kibékülő két ősi ellenség konfliktusai állnak.

   A MET színpadán mindez megelevenedik, mégpedig a leghagyományosabb módon. Történelmi képeskönyvet látunk. A realista-naturalista színház iskolapéldája. Ha már ilyen módon adják elő a darabot, akkor azt úgy kell tenni, ahogy azt ezen az előadáson láttuk. Pénz, paripa, fegyver nem számított. A színpadkép a legutolsó részletig a valóság pontos mása. Az utcák, a házak a világító fáklyák, a falra futó rózsa, a píneák, Itália kék ege, a genovai dózsék palotájának freskódíszes termei, antik bútorai, ólomüveg ablakai, a jelmezekben tobzódó aranybrokátok, selymek, bársonyok, csipkék, szőrmék, tőrök, kardok, ékszerek mind-mind történelmi  hűséggel, gondos munkával készültek és a látványt, a gyönyörködtetést, a történelmi hangulat felidézést szolgálják. A rendező Giancarlo del Monaco nyilván aprólékosan és pontosan ismeri Itália történelmét, építészetét, művészettörténetét, a darab történelmi helyszíneit és a tervezőkkel közösen mindezt a színpadra álmodta.

   Ezt az operát csak akkor szabad, akkor szokás elővenni, ha a főszerepekre méltó, megfelelő előadókat tudnak találni. Ez természetesen a MET esetében nem lehet kérdés.

  Az előadást ünnepnek szánták, egy nagy művész ünnepének. Ez a nagy művész Placido Domingo, aki negyvenedik évadját tölti a MET-ben. Ezzel a szereppel vált hangfajt. A spinto, majd hőstenor, Wagner tenor szerepek után most a magasabb bariton szerepkörre tér át. Ez az énekes korának előrehaladtával, hangjának mélyülésével, hangszínének sötétedésével szinte természetes. Nagyszerű ötlettel, Simon Boccanegra hősbariton szerepét választotta a hangfaj váltásra.

   Az előadás másik ünnepelt nagy sztárja a Fiesco robosztus szerepét éneklő, alakító James Morris. A hatalmas termetű, szálfaegyenes művész zengő basszushangjával félelmetesen alakította Fiesco gyűlölettel eltelt, rendíthetetlen, csak az utolsó pillanatokban ellágyuló és megbocsátó figuráját.

   Amelia Grimaldi szerepét a kanadai Adrienne Pieczonka énekelte. Őt a budapesti Wagner napokon már hallhattuk a Walkür Sieglinde szerepében. Itt Budapesten is ragyogó alakítást nyújtott és élvezhettük hatalmas hangját. Az olasz opera lírai, gyengéd leányalakjához talán kissé túl sok is ez a hang, úgy éreztem, hogy a bensőséges lírával adós maradt.

   Gabriele Adorno tenor szólamát Marcello Giordani fényes, olaszos, hősi árnyalatú hangján hallhattuk. A hang mindenben megfelelt a szerep követelményeinek, ám a mindent gonoszul közel hozó kamera premier plánjában láthattuk, amit a hatalmas nézőtér távoli pontjairól nem, hogy bizony lassan kikorosodik a fiatal hősszerelmesek szerepköréből.

   A zenekart a betegségéből felgyógyult, nem kevéssé túlsúlyossá vált James Levin vezényelte, a tőle és zenekarától elvárható színvonalon.

   Ez az este (nálunk), hiszen New Yorkban még csak dél volt, amikor az előadást elkezdték, két idősödő nagy művész diadalát hozta. Mindketten a saját életkoruknak megközelítően megfelelő korú szerepben léptek színpadra. Az előjátékban Domingo ugyan barna parókában alakította a még fiatal Boccanegrát, de a további részekben már saját ősz hajával megfelelt korban a szerep korának. Igaz James Morris körülbelül egyidős Domingóval és a darabban szerepe szerint az apósát, tehát idősebb figurát alakított, de ez a különbség nem volt szembetűnő.

   Domingo soha nem csak a hangjának szépségével, hanem nagyszerű színészi játékával is hódított. Ez történt ezen az estén is. Végig kísérhettük útján a fiatal, szerelmes férfit, aki elveszti szerelmét és gyermekét, láthattuk a politikai küzdelmekben megtört uralkodót, hallhattuk a megrendítő békeszózatát, láttuk a gyermekére rálelő apa boldogságát, az ellenfelének megbocsátó államférfit, és végül a haldokló apát, aki a halál küszöbén kibékül ősi ellenségével és megbékül sorsával.

   Új szerepkörben a régi Domingot csodálhattuk ezen az estén. Nagyszerű, mélyen átélt, átérzett színészi alakítás, fényesen zengő, egyáltalán nem fáradt hang. Méltán ünnepelte tombolva a közönség a nagy énekest.

Fotósarok