Gyöngyhalászok
Bizet opera a Metropolitan Operaház műsorán
A 19. sz. közepén-végén és a 20.sz elején az operakomponisták körében divatba jöttek azok a librettók, amelyek egzotikus környezetbe helyezik a mű cselekményét. Főként az akkor még létező gyarmatbirodalmak helyszíneire. Ilyen opera például Delibes Lakmé c. műve, amelyik Indiában, Puccini Pillangókisasszonya Japánban, vagy Bizet Dzsamileh c. operája Egyiptomban, a Gyöngyhalászok, pedig Ceylon szigetén (mai nevén Srí Lanka) játszódik.
Ez utóbbi művet tűzte műsorára a Metropolitan Operaház és ezt láthattuk élő közvetítésben az Uránia Nemzeti Filmszínházban. Annál is inkább vártuk a közvetítést, mert a darabot Budapesten emberemlékezet óta nem játszották (kivéve egy szabadtéri előadást évtizedekkel ezelőtt az akkor még létező budai Parkszínpadon, ahol a fellépő tenorista sajnos nem volt képes rendesen elénekelni a szólamát).
Bizet operájának zenéje szép, hol lendületes, hol lírai operazene néhány úgynevezett slágerszám összekötésére szolgál, a keleti(es) koloritot csak nagyon kevéssé érezzük benne (és a későbbi Carmen szenvedélyét, alakjainak jellemfejlődését se), viszont a tengert festő muzsikát igen. Az opera legnagyobb hibája azonban a szövegkönyv gyengesége. Az egész darab cselekménye operai sablonokra épül, az első percekben tudni lehet a majdani konfliktust, igazi, látványos cselekménye nincs, az egzotikus helyszín pedig lehetne bárhol a világon és játszódhatna bármikor, legfeljebb akkor a papnő nem Brahmához imádkozna. Bár a darab címe a Gyöngyhalászok, erről vajmi kevés szó esik az egész cselekmény alatt, ilyen erővel lehetnének gyémántbányászok is valahol Jakutföldön, igaz az némileg kevésbé lenne romantikus. Így aztán a mindenkori színpadra állítóknak nincs könnyű dolguk, a látvány kedvéért általában valami giccses mű- keleties revüt szoktak színpadra varázsolni. A mostani előadás rendezője: Penny Woolcock, díszlettervezője: Dick Bird és jelmeztervezője: Kevin Pollard valamiféle más úton próbált elindulni és ez mindenképpen értékelendő.
A nyitány alatt a teljes színpadi magasságot igénybe vevő vetített tengeralatti képet látunk, amelyben lemerülnek és úsznak a gyöngyhalászok (először a Rajna kincse nyitóképének volt gondolható). A szünetben meg is mutatták az előadásban láthatatlan technikát, a hevedereket, amelyekkel az akrobatikus képességű statiszták az úszást imitálva lebegtek a színpad légterében. Ezután azonban egy kevéssé látványos, mondhatni meglehetősen csúnya helyszínen, a 21. században találtuk magunkat, egy keleti nagyváros vízparti nyomornegyedében. Konkrétan Colombóban, Srí Lanka fővárosában,(amit onnan tudunk, hogy egy későbbi jelenetben feltűnt a térképe a falon), üres olajoshordókra és cölöpökre épült, hullámlemezekből összetákolt kunyhók között, háttérben egy női arcot ábrázoló óriásplakáttal. Az itt élőkhöz jön „kampányolni” Zurga: Mariusz Kwiecien, aki a saját képét és pénzt osztogat, mire meg is választják elöljárónak?, polgármesternek?. Majd megérkezik Nadír: Matthew Polenzani, a régen látott barát, akivel, naná, hogy ugyanabba a nőbe voltak valamikor szerelmesek, aki viszont csak Nadírt szerette viszont. Az, hogy Nadír honnan érkezett vissza, hol és mikor találkozott távollétében a nővel, nem derül ki a darabból. (hány, de hány opera alapképlete a két férfi szereti ugyanazt a nőt cselekménysablon!) Ekkor hallható az opera egyik legszebb része a két férfiénekes duettje. Majd megérkezik a lefátyolozott új papnő, aki megfogadja, hogy lakhelyén szűzi magányában, imáival fogja megvédeni a helyet a gonosz erőktől: Diana Damrau. Persze, hogy ő az a nő, akibe mindketten szerelmesek. Nadírral azonnal felismerik egymást. Ekkor hangzik el Nadír híres és nehéz románca. A nem túlságosan cselekményes és drámai, viszont szerencsésen rövid első felvonás után tartanak szünetet.
A második felvonás első képében Nadír odalopakodik Leila lakhelyéhez, egy szerelmi duett közben számtalan réteg ruhát lehámoz a leányról, és nála marad éjszakára…. Ezt természetesen, jó operai szokás szerint felfedezik, mindkettejüket elfogják és halára ítélik.
A következő képben Zurga lepukkadt, poros, aktákkal teli irodáját, egy vacak íróasztalt, rajta halódó laptopot és egy ócska televíziót láthatunk. Itt vívódik Zurga, hogy mit is tegyen, hiszen Nadír a barátja, Leilába pedig ő is szerelmes. Ekkor végre valamiféle színpadi dráma is kibontakozik, behozzák a megkötözött nőt, aki operai szokáshoz híven nem saját, hanem Nadír életéért könyörög. De Zurgában feltámad a szerelem és a féltékenység. A hosszabb és sűrű, drámai jelenet végén, amikor bosszúból, sértettségből halálba küldi a két szerelmest, egy egyáltalán nem váratlan dramaturgiai fordulattal kiderül, hogy egyszer régen Leila megmentette az ő életét, és mint tudjuk: jó tett helyébe jót várj.
Az utolsó jelent újra a nyomorúságos lakónegyedben játszódik, ahol a nép már várja a kivégzést, le is öntik benzinnel a két szerelmest, ám közben Zurga felgyújtotta a lakóhelyeket. Miközben terjed a tűz és mindenki komótosan elmegy (sietségről szó sincs) oltani, kiszabadítja és elengedi a szerelmeseket, ő pedig ottmarad. A tűz elborítja a hátsószínpadot. Zurga valószínűleg bennég a tűzben, de ezt (szerencsére) már nem látjuk, mert összemegy a függöny.
Az, hogy a cselekményt napjainkba helyezte a rendező, a díszlettervező megfelelően csúnya díszletet tervezett, a jelmeztervező pedig mai ruhákba öltözette a férfiakat és szárikba a nőket, azon kívül, hogy Nadír divatos tetkókat, Zurga drága karórát viselt semmiféle következménnyel nem járt. Nem adott hozzá a darabhoz semmi új és eredeti gondolatot, igaz el se vett belőle. De megóvott minket a giccses, keleties műfolklórtól. A szereplők jellemfejlődésével se bajlódott sokat a rendező, mert a történet szerint semmiféle fejlődésen nem mennek keresztül, talán az egyetlen Zurgát kivéve, aki túl tudott lépni féltékenységen és bosszún. (Jól meg is fizet érte)
A mindig remek zenekart és kórust Gianandrea Noseda vezényelte, nyomatékosítva a hatásos tengeri zenéket és az ismert operaslágereket. Diana Damrau szép hangon, érzékenyen énekelte Leila szólamát, megfogyatkozott ruharétegeiben még viszonylag karcsúnak is tűnt. Úgyszintén megfelelő hangi teljesítményt nyújtott Matthew Polenzani, bár a nagyon ismert Nadír románcában talán szerencsésebb lett volna kevesebb falzettes magasságot énekelnie. Egyikőjük színpadi játéka se lépett túl a megszokott operai sablonokon, bár Polenzani amúgy sem kivételes színészi adottságáról híres. Mariusz Kwiecien nagyszerű baritonjával remekül énekelte szerepe líraibb részeit éppúgy, mint a sűrűbb, drámaibb részeket és színészi jelenléte is intenzívebb volt partnereinél, igaz erre az ő szerepe ad egyedül módot és lehetőséget.
A Met. jelenlevő közönsége, mint mindig, ezúttal is hatalmas tapssal köszönte meg az előadást. Mi pedig láthattunk-hallhattunk egy olyan művet, melyet szép zenei részletei és néhány kimagasló slágere miatt érdemes úgy 50-60 évenként egyszer megnézni, meghallgatni. Amúgy pedig ha Bizet, akkor maradunk a Carmennél, melynél manapság kevés népszerűbb opera létezik.
