Szabadidő magazin - Turandot
Szabadidő magazin

Turandot

2016. február 3. 20:12 | Gold György

Meseoperának kikiáltott tragikus opera

Puccini utolsó operáját a Turandotot tűzte ki élő közvetítésre a Metropolitan Opera, ezt a közvetítést láttuk az Uránia Nemzeti Filmszínházban. Ez a mű az operairodalom egyik méltán legnépszerűbb darabja. Remek, még ma is modernnek ható, ugyanakkor fülbemászó zene, népszerű, úgynevezett sláger áriák, hatalmas kórustablók, egzotikus helyszín, mesés történet jellemzi a művet, úgyhogy minden együtt van ahhoz, hogy jó esetben sikeres előadás születhessen.

Ezúttal a Metropolitan abszolút biztosra akart menni, ezért egy több évtizedes rendezést, Franco Zeffirelli munkáját vette újra elő, ezzel kedvezve azoknak, akik szeretnek elandalodni a szép, látványos díszleteken, mutatós, drága jelmezeken és a szárnyaló muzsikán. Ők mindezt megkapták. Zeffirelli szokása szerint, a díszlet és jelmeztervezővel együttműködve óriási, pompázatos, látványos és nyilván méreg drága mesevilágot teremtett meg a színpadon. Egy sose volt, sose létezett mesebeli Pekinget láttunk, aranyos pagodákkal, tornyokkal, építményekkel és ékítményekkel, tavacskával, hidacskákkal. (Természetesen nyíltszíni tapsot kapott a közönségtől a díszlet.) Ehhez jöttek a fantasztikus, színes, egzotikus jelmezek és az óriási kórus, kiegészülve több tucat statisztával, akrobatákkal, táncosokkal, minden kínai -vagy Európában annak gondolt – közhellyel, a sárkánytánctól a stilizált kínai mozgásig. Ez a fajta rendezői világ, (majdnem az csúszott ki a klaviatúrából, hogy kapitális giccs, de csak majdnem) az operaházak többségének színpadáról már kiszorult, helyüket átvették a jó esetben alaposan végiggondolt, üres látványosság helyett jobban a színpadi drámára koncentráló rendezések. (Megjegyzendő, hogy amennyiben csak a színpad elsivárosítása, elcsúfítása olcsó, semmitmondó díszletekkel, a darab cselekményének öncélú ide-oda helyezgetése az időben és/vagy térben történik meg, eredeti rendezői gondolatok, látásmód, a dráma és a jellemek kibontása helyett, akkor semmivel sincs a néző jobb helyzetben. Ld: a legutóbbi Met. közvetítésben Bizet Gyöngyhalászok c. művét)

Miről is szól ez a meseoperának kikiáltott, ámde nagyon is tragikus opera valójában, ha lehántjuk róla a mindent elfedő üres látványosságot? Egy zsarnoki uralom által mélységesen megalázott, tökéletesen elnyomott, megfélemlített arctalan tömegről: a kínai népről. Egy véreskezű, tulajdonképpen sorozatgyilkos, kegyetlen és tébolyult uralkodónőről, egy frigid rögeszmés nőről, aki magát az egykor meggyalázott ősanyjának képzelve sorra gyilkoltatja meg a fiatalembereket, akik a kezére pályáznak. Akiről a harmadik felvonásban saját emberei éneklik, hogy amennyiben nem tudják meg az ismeretlen férfi nevét hajnalig, akkor még az eddigieknél is nagyobb, elképzelhetetlen szenvedés fog várni a népre. Aki még az utolsó pillanatban is közönyösen és érzéketlenül megkínoztatja, majd öngyilkosságba kergeti az ártatlan Liut. Ez a nő, a világszép Turandot, akinek rémtetteitől saját apja, a császár és a miniszterei is borzadnak. Egy fiatalemberről, Kalafról, akinek, amikor meglátja a hercegnőt, megáll az esze és egy pillanat alatt elhagyja az őt igazán, szívből szerető fiatal lányt Liut, a támaszra szoruló vak apját és rohan a gerjedelme után, a majdnem biztos halálba. És persze Liuról a kis rabszolgalányról, aki egyszer szerelmes az életben, mégpedig az arra érdemtelen Kalafba, akinek ő nem kell, de mégis kitart szerelme mellett, vállalja a kínzásokat is és a halált is érte.

Zenei, énekesi oldalról a Turandot az egyik legnehezebben előadható opera, ugyanis szükséges hozzá egy remek zenekar, amelyik képes a mű minden drámai és lírai árnyalatát megszólaltatni. Ezen az estén Paolo Carignani karmester vezényletével ez a Met.-ben megszokott módon és természetesen sikerült. Szükséges egy nagy létszámú, tökéletesen betanított kórus, a dráma egyik főszereplőjeként. Mint azt már szintén megszokhattuk ez is adva van a Met.-ben, a kórushangzás csodálatos, tömör és szárnyaló volt. Ezeken kívül szükséges egy jó lírai szoprán, Puccini egyik legpoétikusabb nőalakjának Liunak az életre keltéséhez. Ezt a szerepet Anita Hartig énekelte, akinek lírai szopránja megfelelő a karakterhez, bár van némi, kissé kellemetlen élesség a hangjában, de a legnagyobb baj az, hogy elfelejtették megmondani a művésznőnek Liuról, hogy ő bájos és nem bájolog. Márpedig amit láttunk, a túlzott kézmozdulatok és egyéb pózok már majdnem a ripacskodás határát súrolták. Szükséges egy olyan tenorista, aki képes színészileg meggyőzően és elhitetően eljátszani Kalaf figuráját, és aki képes hangilag megfelelni a szerep követelményeinek, különösen az áriájában („Nessun dorma”) mely mára szinte önálló életre kelt és sikerült majdnem elkoptatottá tenni, annyiszor és annyian próbálják úton-útfélen elénekelni. Marco Berti külsőleg megfelel a szerep követelményeinek, színészileg nem lépett túl a megszokott sablonokon, de elfogadható volt, mint ahogy hangi teljesítménye is. Tisztán, a magasságokat korrektül bírva énekelt, bár hangszíne nem a legbehízelgőbb tenor hangszín, hiányzik belőle az olvadékony lágyság. És végül szükség van egy olyan drámai szopránra, aki bírja hanggal az operairodalom egyik legnehezebb, hanggyilkos szoprán szerepét. Ezért ezzel a szereppel az a probléma, hogy mire egy énekesnő technikailag odáig jut, hogy képes hangjának rongálása nélkül elénekelni, addigra általában sajnos már túljut első-, második-, sőt esetleg harmadik ifjúságán is.

Ezen az estén Nina Stemme alakította Turandotot. Őt Wagner szerepeiből már jól ismertük, ismertük képességeit, valószínűsíthető volt, hogy nagyszerű hangi alakítást fog nyújtani. És ez be is következett, tökéletesen uralta hangilag a szerepet. (Csak hát, a szuper közeli képek jóvoltából láthattuk, hogy bizony felette is eljárt az idő és múlásának nyomait otthagyta az arcán, ami némileg rontotta az illúziót, de a színházban ülő nézők több tíz méter távolságból ezt nem érzékelhetik, ezért ez csak egy zárójeles megjegyzés). Nina Stemme volt az egyedüli, aki hangban és játékban egyaránt érzékeltetni tudta az opera lényegét. Neki köszönhetjük, hogy az elburjánzó látványosságok közepette valóban történt valami, ami közelebb vitt bennünket a mű valódi drámájához. Igaz, nem olyan régen, 2015-ben a Scala modernebb és drámaibb rendezésű előadásában már volt alkalma gyakorolni. Ő valóban a jégszívű hercegnőt állította színpadra, akiről egyáltalán nem biztos, nem volt érezhető, hogy a darab végén valóban felolvadna a herceg csókjától (amely elől meglehetősen el is rántotta a száját) és szerelmes asszonnyá változna, inkább csak enged és megalkuszik a helyzettel. Az opera „boldog” végén, amikor az eszetlen herceg és a vérengző nő mégiscsak egymásra talál, elindulnak közösen uralkodni. De el tudjuk képzelni, hogy a hullahegyekkel a hátuk mögött milyen is lesz az uralmuk, mi vár még a továbbiakban Kína meggyötört népére ebben a „mesében”. Nos, ez a rendezés minderre - Nina Stemme alakítását kivéve- még csak érintőlegesen sem utalt, ehelyett egy revüsített, andalító mesét kaptunk.

Fotósarok