Roberto Devereux
A Tudor trilógia befejezése a MET-ben.
Egy, a budapesti közönség számára szinte ismeretlen opera közvetítésével folytatódott a Metropolitan Opera élő közvetítéseinek sorozata az Uránia Nemzeti Filmszínházban. Budapesten valamilyen oknál fogva Donizetti számos műve közül szinte kizárólag csak a Szerelmi bájital, a Don Pasquale és a Lammermoori Lucia kerül időről időre színre. A közvetítéssel az úgynevezett Tudor trilógia bemutatása fejeződött be a MET-ben. Ez az a három opera amely I. Erzsébet angol királynő és családja történetével foglalkozik. Az első darab az Anna Bolena (Boleyn Anna) c. opera egy-két évtizeddel ezelőtt látható volt Budapesten, de a második, a Maria Stuarda (Stuart Mária) és a befejező, most látott mű, a Roberto Devereux emberemlékezet óta nem ment nálunk. Nagy kár, mert mindegyik vitathatatlan mestermű.
Az 1835-1837 közötti két évben Donizetti eltemette édesapját, édesanyját, két halvaszületett gyerekét és feleségét: Virginiát. Ezek után 1837-ben mutatták be az operáját, mely az idős Erzsébet királynő utolsó, Essex grófja, Roberto Devereux iránt táplált szerelméről, féltékenységéről, végül a férfi kivégzéséről és a királynő haláláról szól.
Az előadás látványvilága, mintha a szerző lelkiállapotát (is) bemutatná: a függöny nélküli színpadon hatalmas fekete-arany díszítésű komor oszlopcsarnokot látunk, a magasban karzattal. A nyitány alatt a színpad közepét Erzsébet ravatala foglalja el, rajta az uralkodónő fehér márvány szobrával, melyet udvari gyász lévén feketébe öltözött udvaroncok állnak körül. A nyitány végén a ravatal ugyan eltűnik, de ez a díszlet, -amelyet a rendező: Sir David McVicar tervezett- marad végig az előadás során, a háttérben homokórát tartó angyal és egy kaszát tartó csontváz szobrával, úgyszólván kriptává változtatva az egész világot: a palotát éppúgy, mint Nottingham hercegének és feleségének, Saranak a palotáját, vagy Roberto börtönét. Memento mori. A kórus, az udvar népe valamilyen formában mindvégig, minden jelenetben jelen van, néha leskelődve az oszlopok között, néha a galérián, néha pedig mintegy színjátékot nézve, tapssal fogadva a színre érkező főszereplőket.
A jelmezeket Moritz Junge tervezte, történeti hűséggel bemutatva az Erzsébet kori világot. Az udvaroncok viselete majdnem egyforma, nincsenek külön jellemezve, Sara, Nottingham hercegnője, Erzsébet riválisa, Roberto titkos szerelme, az uralkodónő palotájában udvari díszben, otthon saját házában sokkal egyszerűbb viseletben látható. Erzsébet vörös parókában, a képekről jól ismert, pompázatos, ékszerektől, gyöngyöktől szinte roskadozó ruházatában valóban roskadozik a kortól, az uralkodás terheitől, a féltékenységtől és a halálos ítélet felelősségétől. Csak az utolsó jelenetben jelenik meg hálóingben és köntösben, ekkor veszi le parókáját és láthatjuk kevés ősz haját, majd megnevezi utódát a trónon és meghal.
A MET kitűnő kórusa ezen az estén is remekül teljesítette feladatát. Az ezúttal is kiválóan muzsikáló zenekart Maurizio Benini vezényelte. Az előadás négy főszereplő vállán nyugszik. Nottingham hercegét, Sara férjét Mariusz Kwiecien alakította, énekelte, kitűnően. Férfias külseje, remek hősbaritonja szinte predesztinálja erre a szerepre. Tökéletesen mutatta be a sírig hű barátot, kettőse Robertoval mintha Verdi Don Carlosából a Posa – Carlos duett előképe lenne. Amikor rájön, hogy neje és Roberto szerelmesek egymásba, először a döbbenet ül ki az arcára, ami fokozatosan változik gyűlöletté és halálos indulattá. Az akarata ellenére hozzákényszerített feleségét Sara hercegnőt, Roberto szerelmét, a gyönyörű megjelenésű és eszményi hangú mezzoszoprán, Elina Garanca énekelte ezúttal is nagyszerűen. Már rögtön a nyitány után elhangzó áriájával (All’ aflitto e dolce il pianto) sikerült meghódítania a közönséget. Az I. Erzsébetet alakító Sondra Radvanovskynak legalább három nagy előd: Beverly Sills, Joan Sutherland és Edita Gruberova emlékével kellett megküzdenie, akik ezt a szerepet csodálatosan énekelték a múltban. Ez nagyon nagy teher egy énekesnő vállán, de Radvanovsky bebizonyította, hogy felnőtt a nagy elődökhöz. A hatalmas hangközugrásokkal tűzdelt, hihetetlenül nehéz koloratúrszoprán szerepét, a nagy áriákat, duetteket és tercetteket, pazar hangi formában, bravúrosan és közben pompás színészi alakítást nyújtva énekelte végig. A címszereplő Roberto Devereux: Matthew Polenzani volt ezen az estén. Játéka szokás szerint nem volt fergetegesnek mondható, a szólama pedig hangi képességeinek határait feszegette. Különösebb átélés nélkül, de hibátlanul énekelte végig szerepét. Talán a barátjával, Nottingham hercegével énekelt duettben érte el alakítása csúcspontját. Az igazi bel canto énekléshez hiányzik hangjából az olaszos szín, az olvadékony lágyság. (Aki szeretné egy igazi olaszos bel canto hangú énekessel hallani a szerepet, annak javasolható, hogy hallgassa meg azt a teljes felvételt, melyen az említett Beverly Sills partnereként Ilosfalvy Róbert énekli.)
Ez az előadás is bebizonyította, hogy akárcsak az Anna Bolena, a Maria Stuarda, a Roberto Devereux is Donizetti remekműve és az agyonjátszott művek mellett nagyon is helye van/lenne az operaházak, akár a Magyar Állami Operaház repertoárján is.
Aki pedig Londonban a Tower udvarán sétál, megnézheti a táblát mely felsorolja az ott kivégzetteket. Közöttük megtalálhatja Roberto Devereux nevét is.
