Kreon Pascalt olvas

Hayd az Operaházban. Bántóan üres színpad.

Haydn: A filozófus lelke, avagy Orpheusz és Eurüdiké c. operájának előadása az Operában

                           Horror vacui (üres tér) avagy Kreon Pascalt olvas

   A tavalyi Haydn év tiszteletére mutatták be ezt az operát, amelyet most újra elővett a színház és új szereposztásban, néhány előadásban ismét játszanak.

Haydn 1791-ben, Londonban, Londonnak írta, Carlo Francesco Baldini meglehetősen zűrzavaros librettójára a zenét.  A szokványos Orpheusz feldolgozásoktól eltérően ebben a darabban megjelenik pl. Eurüdiké atyja: Kreon király is

   Az előadás előtt, ahogy az újabban –nagyon helyesen- szokássá vált, darabismertetőt lehetett meghallgatni. Ismeretlen darab esetében ez nagyon hasznos. Az ismertetőből megtudhattuk, hogy rendkívül különös műről van szó. Néhány szót hallhattunk Zsótér Sándor rendezéséről is. Innen tudhatjuk, hogy amikor Kreon egy könyvvel a kezében jelenik meg, akkor Pascalt olvas. Hogy miért éppen azt, azt nem árulták el, de az előadást nézve támadt egy teóriám ezzel kapcsolatban. Azt is megtudhattuk, hogy a színpadképet egy bizonyos, valószínűsíthetően nem túlságosan sokak által ismert Ulf Puder nevű festő festménye ihlette.

   Ezután kezdődött az előadás. A nyitány után szétnyílik a függöny és akkor a felmorajló közönséggel együtt megláthattam minden idők egyik legrondább színpadképét. Ez a látvány aztán végzetesen meghatározta az egész előadás sorsát. Zsótér Sándor rendezései közül többet volt szerencsém látni, azt gondolom, hogy értettem és szerettem is jó néhányat közülük. Az operák modern rendezéseitől sem idegenkedem. Kifejezetten szerettem Kovalik Balázs munkáit. Tehát nem a színpadkép modernsége zavart és irritált, hanem annak silánysága.

   A színpad nagy része üresen marad, összesen két nagyobb díszletelem látható. Az egyik, mint az megtudhattuk az ismertetőből, egy leszakadt híd részlete, amelyen járművek rekedtek, illetve lógnak a folyó fölé. A másik egy leginkább garázsra, udvari szerszámoskamrára, hasonlító bodega, amely tarkabarka színekben pompázik, és amelyről később kiderül, hogy tulajdonképpen egy csónakház, ahonnan csónakon el lehet indulni a mitológiai Lethe folyón az alvilág felé. Közöttük hatalmas üres terek tátonganak. Csak nem a horror vacui-ról az üres terek elméletéről van szó, amely elmélettel Pascal is foglalkozott? Ezt a két, emelvényre épített díszletelemet tologatják aztán föl s alá, nagy zörgések közepette, elnyomva az éppen rajtuk éneklő énekesek hangját, az erre a célra megjelenő díszítők, miközben a művészek a bodega tetején vagy a leszakadt híd lépcsőjén próbálnak egyensúlyozni és közben énekelni. Nem az elképzeléssel van baj, egy ilyen, rengeteg helyszínt bemutató librettó esetében természetes, hogy a színpadra állító megpróbálja leegyszerűsíteni a helyzetet és egységes, könnyen változtatható helyszínt állít színpadra. Ez akár lehet még leszakadt híd is, a szimbolikájába sok minden belemagyarázható, beleképzelhető. Ez esetben a baj azonban az, hogy a látvány, bántóan szegényes, ahogy mondani szokták snassz. Kezdetleges, silány és unalmas. A kézzel tologatás pedig egy modern színházban már- már nevetséges.

   Ez a látvány aztán elront mindent, ugyanis olyannyira eltávolítja a közönséget a történettől, olyannyira rossz hangulatot sugall, negatív energiákat áraszt, hogy a szép rendezői megoldások elvesznek. Elsikkad a történet lényege, a két főszereplő nem éppen szokásos kapcsolata, hiszen a két szerelmes, miközben folyton a nagy szerelmükről énekel, szinte nem is néz egymásra és egymás közelébe sem igen kerülnek az ide-oda tologatott díszletelemeikkel.  Az alvilágban egy feltételt szabnak Eurüdiké elengedéséhez, mégpedig azt, hogy Orpheusz nem nézhet rá. Ők azonban az első pillanatban hangsúlyosan összenéznek. Tehát az egyetlen pillanat amikor igazán egymásra néznek az a pillanat, amikor nem lenne szabad Így aztán Orpheusz nem szabadítja meg szerelmét. Különös momentum, amikor a máshoz férjhez menni kényszerített Eurüdikét a döntő pillanatban halálra marja egy kígyó, ez esetben maga Orpheusz. Nagyon szépen megoldott jelenet Eurüdiké halála, a görgő emberi testek folyóján. Az említetteken kívül megjelenik még a Géniusz is, aki tulajdonképpen a testiséget megjelenítő Eurüdiké szellemi párja, Orpheusz vezetőjévé, kísérőjévé, mintegy eszévé válik, hogy aztán egy döntő pillanatban elhagyja. Ekkor szükségszerűen jut eszünkbe, hogy szegény Orpheusznak elment az esze.  Különös ruhát hord ez a Géniusz, néha hasonmása Eurüdikének, máskor azonban valami furcsa, időnként keményre felfúvódó, máskor petyhüdten leeresztő szoknyaszerűséget visel. Erre nem igazán találtam magyarázatot, mint ahogy a kórus tagjainak fején viselt lila színű bogyókra, gumilabdákra sem.

Persze értem, vagy érteni vélem, hogy Zsótér Sándor  értelmezésében,  a művész- művészet- élet-szerelem kapcsolatról van szó. A művész Orpheusz nem is igazán Eurüdikébe, a hús-vér nőbe szerelmes, hanem egyrészt az ideálba, az ideába, vagyis a szerelem ideájába, másrészt a művészetbe, a saját művészetébe. Alkotni is addig és akkor képes, amikor a valódi szerelem, a valódi nő nincs ott, ezért hagyja el mondvacsinált ürüggyel, és talán éppen ezért ő a nőt halálra maró kígyó. És ezért néz rá az Alvilágban és veszíti el újból. Ekkor azonban elveszíti az alkotó szellemet, a Géniuszt is, tehát törvényszerű, hogy a művészete halálával, ő is meghal.

   Orpheusz szerepében Megyesi Zoltán hatalmas feladatot teljesít. Szinte az egész előadás alatt színen van, nagyon nehéz áriái és recitatívói vannak, mindemellett néha akrobatikus mutatványokra kényszerül. Eurüdikét ezen az estén Hajnóczy Júlia énekelte, előadásában Eurüdiké halálának nagyszerű zenei megformálása emlékezetes marad, pedig nagyon nehéz körülmények között, hason fekve, élő emberi testeken görögve kellett előadnia. A Géniusz szerepe szinte csak egy ária, de az, méretével, zenei nehézségeivel, nagy lehetőséget nyújtott Rácz Ritának, hogy káprázatos koloratúra készségét bemutassa  A két művésznővel szemben nem túlságosan lovagias gesztusnak tűnik, hogy a fárasztó Rózsalovag próbafolyamat vége felé, a premierekre készülve kapták meg nehéz szerepüket.  Kreón szerepében Szegedi Csabát, Plutóéban pedig Geiger Lajost hallottuk. A zenekart Bartal László vezényelte.

   Sajnáltam az énekeseket, mert bármilyen nagyszerűen is énekeltek, az ismertetett körülmények egyrészt feszélyezték őket, másrész majdhogynem akadályozták a szép éneklést. A közönséget pedig a szerencsétlen színpadkép annyira elidegeníti a darabtól, hogy csak nagyon nehezen sikerül ráhangolódni még az énekesekre is. Ezért aztán, bár mindannyian nagy sikert arattak, talán még nagyobb lett volna a művészi siker, ha nem ezen a bántóan üres és csúnya színpadon kellet volna a darabot előadniuk.