Primavera Italiana

Parma, Modena, Mantova,Bologna, kalandozás a zene búvöletében.

Az esős, télies Budapest után végre a tavaszi napfényben fürdő Itália.

   Először Parma. Farnese palota. Stendhal megírta a Pármai kolostor c. regényében. Benne a Farnese színház. Egy Medici uralkodó látogatása alkalmából épített 5000 személyes remekmű fából. Mintha Palladio vicenzai márvány csodáját látnánk fából kifaragva.

   A Dóm kupolájának freskója Coreggio alkotása. Angyalok seregei örvénylenek a kék égen.  Tiziano szerint a freskó többet ér mintha a kupolát arannyal töltenék meg.

   A város egykori szegénynegyedében, szűk utcácskában emeletes, keskeny kis ház. Toscanini szülőháza. Benne kicsi, de gazdag múzeum. Verdi, Wagner és Puccini emlékek. Egy nagy karmester, egy igaz ember életének, művészetének emlékei.

   A városon kívül virágzó mandulafák, zöldellő földek. Itt nincsenek hegyek, dombok, mint Toscanában. Ez a Pó völgye.  Itt vezet az út Roncoléba. Mai neve Roncole Verdi.

   Kicsi faluban egészen apró házikó. Falán koszorú, előtte márvány posztamensen bronzszobor. Itt született a világ egyik legnagyobb zeneszerzője: Giuseppe Verdi. Alacsony szobácskák, a magasabb termetű látogató beveri fejét a mestergerendába. Nagyon kevés bútor, néhány szál virág és egy emléktábla. Rendkívül szerény körülmények. És mégis, az, aki 1813-ban itt született, egy egész univerzumot hozott létre költészetből, muzsikából.

   Modena: A nemrég elhunyt nagy énekes, Pavarotti szűkebb hazája. A Dóm beállványozott tornyával fogad minket, így a híres Ghirlandinát nem láthatjuk. Látjuk viszont Antelami mester csodás márványszobrait. Bent a félhomályos térben a rózsaablakon beeső napfény színes virágot rajzol az oldalfalra. A buszban CD-ről megidézzük a felejthetetlen énekes hangját. Vinceró énekli Pavarotti-Kalaf. És valóban győzött. A Hang velünk maradt.

   Mantova a Gonzagák városa. Két tavat elválasztó hídon át érkezünk a városkapuhoz.  Hatalmas palota együttes, zsúfolva a művészettörténet páratlan alkotásaival. Mantegna freskói, Rubens képei, Tiziano tervezte falikárpitok.  Rejtett udvarok, függőkertek, termek, lépcsőházak végtelen sora. Itt talált menedékre az űzött, elűzött, őrültnek nyilvánított Tasso, a költőfejedelem. Itt alkotta meg az opera műfaját Monteverdi, a „Mantuai herceg muzsikusa”. A tükörterem volt a helyszíne az Orfeo ősbemutatójának.  

   És persze ha Veronában Júlia erkélye, akkor Mantovában Rigoletto háza. A ház kis kertjében a púpos udvari bolond bronzszobra áll modellt a fotósok hadának.

   Bologna, a „vörös város”. Vörösen csillogó paloták, elegáns kirakatok, középkori komor lakótornyok. Passzázsok, árkádok, teraszok, üzletek, bárok, éttermek.

   Európa legrégibb egyeteme. A falakat az itt tanult diákok címerei ékesítik. Találunk közöttük néhány magyart is. Az úgynevezett anatómiai színház. Fából készült, gyönyörűen faragott szobrokkal, kristálycsillárokkal díszített terem, középen márvány boncasztal. Fölötte a mennyezetről Apolló faragott szobra néz le. Körben híres orvosok faszobrai állnak falfülkékben. Az emeletes „nézőtérről” figyelték a boncolást a diákok. Egy másik folyosóról nagyterem nyílik, a „Stabat mater” terem. Falait szintén címerek tömege díszíti. Az egyik falon márványtábla hirdeti, hogy ebben a teremben vezényelte maestro Donizetti először Rossini Stabat mater c. művét.

   Néhány saroknyira egy nem éppen szerény palota. Rossini háza. Ma a zene múzeuma. Bent különleges hangszerek, kották, kéziratok, festmények, szobrok, makettek, jelmezek, díszletek.

   Egy másik palotában Etruszk Múzeum. Csodálatosan gazdag anyag. Egy letűnt kor, egy eltűnt nép emlékezete. 

   Sziesztázó tömeg áramlik, nyüzsög, ücsörög, ácsorog a délutáni napfényben. Szűk utca, közepe táján Itália egyik legnevesebb operaháza. Prózai nevén Teatro Communale. Kívülről nem igazán szép épület. Az utca túlsó oldalán kis terecske. Tele fiatalokkal. Fiúk, lányok, kutyák. Tornacipők, farmerek, pulóverek, dzsekik, kerékpárok, motorok. Színes tömeg áll, ül, fekszik a járdán. Beszélgetés, nevetés, kiabálás, sikongatás. Esznek, isznak. Élik a mediterrán életüket. Fiatalok.

    Gyűlik a közönség, kinyitják a kapukat, bemegyünk a színházba. Tipikus olasz operaépület Kis előtér, majd a nézőtér. Fehér és arany. Földszint, majd háromemeletnyi páholysor és egy karzat. A mennyezeten freskók, szépséges kristálycsillár. A mellvédeken falikarok világítanak. Lassan megtelik a nagyszerű terem. Telt ház. Kezdődik az előadás.

    Donizetti: Szerelmi bájital. Szétnyílik a függöny. A színpadon egy Művészeti Főiskola. Tele fiatalokkal. Fiúk, lányok, kutyák. Tornacipők, farmerek, pulóverek dzsekik. Színes tömeg. Vidámak, élik a mediterrán életüket. Fiatalok.  Ezúttal végre nem egy 60 éves Nemorino epekedik egy 50 éves Adina után, a szereplők kora közel azonos a szerepek korával. Nemorino farmerben, tornacsukában, térdig érő pulóverben, tarisznyával, kötött sapkában. Egy kicsit szerencsétlen fiatalember. (Juan Francisco Gatell) Már az első, szomorkás áriájával elvarázsolja a közönséget hangjának fényével, szépségével.  Sóvárog a szép, miniszoknyás Adina (Anna Corvino) után, aki persze észre sem veszi. Jobban tetszik neki a rocker csapat vezetője, a fekete bőrnadrágos, piros bőrdzsekis, macsó Belcore, (Gezim Myshketa). Jön doktor Dulcamara, (lopott) amerikai motoron, bokáig érő bőrkabátban. Füves cigit árul a fiataloknak. Nemorino megkap egy gyanús helyről előkerült üveg bort, bájital gyanánt. Majd beáll a rockerek közé, a kapott pénzből vesz újabb (bájitalt) üveg bort. Gyönyörűen elénekli az operairodalom egyik legszebb, leglíraibb tenoráriáját, az opera legnagyobb slágerét. (Una furtiva lagrima) Majd a kevés bonyodalom megoldódik, a szerelmesek egymáséi lesznek. Kedves, vidám, látványos előadás. Az igényes bolognai közönség tombolva ünnepli a remek szereplőket és a rendezőt. Majd lassan kiürül a nézőtér.

    Újra az utcán. A darab folytatódik, a kis téren Nemorinok, Adinák, Belcorék és Dulcamarák élik mindennapi életüket a holdfényes bolognai éjszakában.

   Mi pedig rájövünk, hogy a bájital valóban hatásos. Szerelmesek vagyunk (voltunk és mindig is leszünk)….Itáliába.