Szabadidő magazin - Múzeum víziók
Szabadidő magazin

Múzeum víziók

2010. május 1. 19:13 |

Építészeti-művészettörténeti-intézménykritikai vita a Szépművészeti látogatóközpontjáról.

 A KÉK – Kortárs Építészeti Központ által a Szépművészeti földalatti bővítéséről rendezett vitára legalább hároméves késéssel került sor, és  heves reakciókat váltott ki.

Mindez közismerten azért történt így, mert – mint már annyi esetben – ezúttal is kimaradt a közberuházások tervezésének az a nem jelentéktelen lépcsőfoka, amely hozzáférhetővé és átláthatóvá teheti az uniós pénzek hatására formálódó motivációkat és lehetőségeket. A Szépművészeti esetében az uniós bürokrácia és a pénzhiány szolgált hivatkozási alapként a nyílt, nemzetközi tervpályázat mellőzésére és egy állami tervezőintézmény kijelölésére. Ezzel kapcsolatban nem először elkerülhetetlen kérdés, vajon jogszerű és előremutató-e az állam részéről tervezővállalatot működtetni a központi megbízások végrehajtására, amelyek keretében az sem egyedülálló – a Szépmű is példa rá –, hogy a megbízás végül magántervezői praxisba vándorol át. Kérdés az is, hogy az építészszakma ismét szembeköpte-e magát akkor, amikor jeles tagjai részt vettek a tűzoltásban, és kiváltották a fenti eljárásban született, rossznak bizonyuló tervet. Karácsony Tamás szerint nem esett csorba a szakmai tisztességen: „miközben úgy tűnik kívülről, hogy ássuk a magunk gödrét, ez egy ezerszer hitelesebb ügy” a Nemzeti Színházénál – mondta a vitán Szemerey Samu kérdésére, ami egyúttal arra is rávilágít, hogy léteznek árnyalatok a kijelöléssel rosszul megterveztetett magyar közberuházások helyrepofozásán belül is. Idén februárban, a kiskapukon átjutva ott feküdt az asztalon a kész és sokak örömére jó, ám egy lényeges ponton, a lépcsőbevágás miatt kifogásolt terv – amit hamarosan lesöpörtek az indulatok arról az asztalról. Jelenleg ott tartunk, új terv készül, lépcsőbolygatás nélkül. 

A fenti előzmények nyomán egyenes úton kibontakozó dráma természetesen mindenkinek másról szól. A tervező Karácsony Tamás számára az a dráma, hogy a márciusban lefújt építészeti terv térszervezési logikája nagyon jó volt, ahonnan „csak visszafelé van út”. Mások szerint az a dráma, ami a maguk saját külön bejáratú múzeumképei felől nézve nem úgy alakul, ahogy szerették volna. Ez az épület hol a tizenkilencedik századi múzeumépületek múzeumaként, eredeti pompájában visszaállítandó épületként jelent meg , hol a mai múzeumok nemzetközi térképének egyre elismertebb szereplője, hol a város folyamatosan változó jelentésű pontja.

 

Baán László ezúttal is egy 21. századi európai múzeum – közelebbről nem definiált – ideájáról beszélt, amely egyaránt teljesíti a múzeumokkal kapcsolatos régi és új elvárásokat. A konkrét helyzet meglehetősen egyszerű szerinte: az uniós forrásokból turisztikai jellegű bővítésre jut pénz, nem rekonstrukcióra – le lehet mondani, de akkor nem teljesül se az egyik, se a másik. Székely Miklós, a fiatal művészettörténészeket tömörítő Centrart Egyesület elnöke (a Ludwig Múzeum munkatársa) a régi vágású muzeológusok vaskalaposságával a konzerválás helyeként definiálta a múzeumot – vele tartott Barkóczi István, a Szépművészeti egykori muzeológusa. Az ő múzeum-víziójuk megvalósításához létezik prioritási sorrend, melyben a bővítésnél és a látogatókat kényeztető szolgáltatásoknál előrébb való a lepusztult terek rekonstrukciója és a muzeológiai funkciók kiteljesítése. György Péter véleménye ehhez képest igazán radikálisnak számított: a múzeumnak nemhogy szabad, de egyenesen kötelező reflektálnia a saját történetére és a jelenkorra, hiszen nem tehet úgy, mintha a történeti időn kívül létezne. Ezt a lépést amúgy a legtöbb múzeum megtette az elmúlt húsz évben.

 

 

Fotósarok