Szabadidő magazin - Wagner Napok
Szabadidő magazin

Wagner Napok

2010. június 10. 10:27 | Gold György

Trisztán és Izolda közös végzetük felé robognak a szenvedély hullámain.

    Az idén a Budapesti Wagner Napok új bemutatója a Trisztán és Izolda című zenedráma volt, vagy ahogy a műsorfüzetben áll: Handlung, azaz cselekmény három felvonásban. A megszokott opera, vagy zenedráma helyett ezt az eredeti wagneri kifejezést használni nyilván valamiféle rendezői szándékra utal.      

      A monda Trisztán és Izolda szereleméről sok európai nép mondakincsében megtalálható különféle változatokban. Ezek közül a legfontosabbak: a Thomas féle, és a Béroul féle változat a 12. századból, és ennek feldolgozásai Eilhart von Oberg által vagy Gottfried von Strassburg töredékben maradt 20 ezer soros eposza. De léteznek norvég Saga és olasz változatok is. Majd Bédier rekonstruálta a meglehetősen bonyodalmas történetet regénnyé 1900-ban. Az eredeti történet szerint, két Izolda van, egy Aranyhajú Izolda és Fehérkezű Izolda. Szokása szerint alaposan tanulmányozva az előzményeket, ebből a két nőalakból alkotta meg Wagner az ő Izoldáját és ebből a sokféle szálból gyúrta össze leegyszerűsített cselekményű, ámde a zenetörténetben fordulópontot jelentő alkotását

     Az előadás megrendezésére Parditka Magdolnát és Szemerédy Alexandrát kérték fel, akik Parsifal rendezésükkel már jogosan arattak hatalmas sikert, melynek legfőbb forrása az volt, hogy a MÜPA hangversenytermét egyetlen szakrális térré tudták alakítani és ezzel a közönséget az előadás részesévé tenni. Természetesen a Trisztán és Izolda másféle világa, másféle megközelítést kíván, miközben nagyon nehéz egy olyan remek indulás, nagyszerű előadás után megfelelni az általa gerjesztett, felfokozott várakozásoknak

     A két rendezőnő alaposan ismeri és tanulmányozta a mondai forrásokat. Többször elmondták, hogy nem akarják a történetet illusztrálni, hanem a belső történések kifejtésére helyezik a hangsúlyt, asszociációkat állítanak színpadra. Mintegy fordított teremtéstörténetként, hiszen a „lőn világosság” helyett ebben a darabban lőn éjszaka, miután a cselekmény egész folyamatában a főhősök az átkos nappali világból, a mindent elsimító, megszüntető éjszaka világába vágyakoznak és jutnak el a mű végén. Ez a zenedráma, Wagner legromantikusabb, legszenvedélyesebb, legforróbb műve, miközben maga a dráma szinte események nélkül játszódik. Nagyon kevés valódi színpadi akcióra ad lehetőséget, hiszen a tudnivalókat, előzményeket csak elmondják, azok a színpadon nem jelennek meg.

     Sajnos azonban a látottak nem győztek meg arról, hogy az előadásban valóban a belső folyamatokat sikerült feltárni. A teljesen szcenírozott előadás nem nélkülözi a szimbólumokat, melyek megfejtésén elgondolkozhat a néző, hallgató. Ez nem baj, sőt talán ahány néző annyi megfejtés születhet.

     Fekete-fehér világot látunk. Ez a két szín jelenik meg a díszletekben és a jelmezekben is, így az Izolda által viselt ruhákon is. A harmadik felvonásban aztán mindkét főszereplő fehér jelmezt kap. A terem látványának bevonása a történetbe, ami a Parsifal esetében nagyszerűen bevált, itt megmaradt a külsőséges ötlet szintjén. Az első felvonás, amely egy hajón játszódik, még az ép termet mutatja, a színpad közepén elhelyezett (fekete-fehér) sakktáblaszerű kis emelvénnyel. A bájital elfogyasztásakor, beszakad a padló a szereplők alatt, összedől a sakktábla. Ez a nyilvánvaló szimbólum fejezi ki a két főszereplő megváltozott, darabjaira tört világát. A második felvonásban aztán a terem első emeleti karzatának leszakadt látványával szembesülünk, majd a harmadik felvonásra a második emelet is romba dől. Érteni vélem, hogy ez a két szereplőt körülvevő világ fokozatos le-, és elpusztulását, a két szerelmes és a valódi világ közötti szakadék elmélyülését jelenti, illetve eltávolodásukat ettől a számukra sivár nappali világtól. Látványos de kissé szájbarágós ötlet. Ugyancsak látványos ötlet a némaszereplőket fekete-fehér vívóruhába öltöztetni, azonban a sok mozgás, vívás, szaladgálás, amellyel a cselekményt (Handlung?) feldúsítani szándékoztak, többször, feleslegesen megzavarja a zene élvezetét. Szintén a szimbólumok, de nagyon is kézenfekvő szimbólumok világába tartozik a főszereplők megkettőzése Trisztán és Izolda vívójeleneteiben. Vagy Trisztán harmadik felvonásbeli víziójában behozni a színpadra a fiatal Parsifalt, akit a kezében hozott szent Dárda alapján ismerhet fel, aki ismeri Wagner zenedrámáját. (De aki nem ismeri, az eltöprenghet, hogy vajon ki és mi, ez a semmiből felbukkanó gyerek, kezében egy lándzsával?) Talán a legérdekesebb ötlet az, hogy Trisztán a Melottal vívott végzetes párviadalban megvakul, számára a harmadik felvonás már tényleg az örök éjszakában játszódik és így minden valójában csak az ő víziója, talán még Izolda érkezése és a közös halál is. Ebbe jól illeszkedik a pásztor egyébként nem túl fontos szerepe, aki mintegy halálvízióként jelenik meg egy koponyát hagyva maga után. Ezzel, a Megyesi Zoltán által alakított, énekelt kis szerep jelentősége megnő, mintha a Walkür Halálhíradás jelenetének egy miniatürizált változatát látnánk.

     Ezek azonban nem érintik a szereplőkről szokásosan kialakult képet és viszonyrendszert. Trisztán és Izolda közös végzetük felé robognak a szenvedély hullámain. Marke király, a megszokott, egyhelyben álldogáló, statikus, szürke figura (a jelmeze is szürke), Brangäne, a társalkodónő alakjával nem tudtak mit kezdeni a rendezők, a jól bevált sablonokhoz képest semmi újat nem mondanak. Ha nem Németh Judit énekelné, sokszor észre se vennénk, hogy a színpadon van.

     Mindezen megjegyzések, fenntartások eltörpülnek azonban a tény mellett, hogy Budapesten legutóbb 2001-ben lehetett látni a Trisztánt, amikor a Mannheimi Opera együttese vendégszerepelt nálunk, Fischer Ádám vezényletével. Tehát kilenc év után hallható végre újra a mű. Ha pedig az általam legutóbb 2009. novemberében látott berlini előadáshoz hasonlítom (melyről e magazinban akkor beszámoltam) akkor tűnik ki, hogy a mostani hazai előadás klasszisokkal jobb a Deutsche Oper előadásánál.

      Jelen előadásban Izolda szerepét Anna-Katharina Behnke énekli, aki dekoratív megjelenésével illúziókeltő, királynői, de kissé hidegen tartózkodó Izoldát alakított. Sajnos a hangja nem tűnt elég erőteljesnek, teherbírónak a nagyon megerőltető szerephez.

     Trisztánt Christian Franz alakítja, aki mostanra a Budapesti Wagner Napok tartópillére lett, hiszen emellett a hatalmas szerep mellett énekli még a Ringben Loge, Siegmund, Siegfried szerepét is. Így szinte egymaga énekli az összes tenor főszerepet, melyek közül talán Trisztán szerepe a legkevésbé való neki.

     Brangäne ebben az előadásban Németh Judit, aki hangilag is és színészi alakításban is bizonyára alkalmas lenne Izolda szerepének megformálására.

     Kurwenal szerepét a Budapestre szintén többedszer visszatérő vendég Tomasz Konieczny énekelte, kevéssé szép, ámde hatalmas hanggal.

     Marke király rendkívül statikus figurájában a szürke jelmezében szürke hangon éneklő Jan-Hendrik Rooteringet hallhattuk.

      Az Operaház zenekara a tőle megszokottnál jóval szebben, egységesebben, tisztábban, hiba nélkül játszott Fischer Ádám nagyszerű vezényletével.

     A kissé vegyes összkép ellenére mégis azt kell mondani, hogy nagy fegyvertény a darab bemutatása, hiszen egy ilyen fontos, zenetörténetileg meghatározó alkotás nem hiányozhat évtizedekig egyetlen Opera repertoárjáról sem.

     Búcsúzóul pedig magunkkal visszük a szépen sikerült zárójelenetet. A hófehérbe öltözött Trisztán és Izolda megvívták harcukat egymással és a világgal. Az utolsó akkordok alatt lassan eltűnnek a színpadon tátongó mélységben, és nem marad más utánuk csak a közös sírból a színpadra ömlő vörös fény, a síron túli szenvedély fénye, amíg az is ki nem alszik. És a mérhetetlen üresség.

 

 

Fotósarok