A nyugat lánya

A zene egyenrangú a színpadi szöveggel

 Visszatért a western az Uránia moziba. Azonban nem az eredeti amerikai, vagy az

olasz paródia, a makaróni-western film, hanem  opera formájában. Ugyanis a MET-Live élő operaközvetítés sorozatában Puccini viszonylag ritkábban játszott operáját, a Nyugat lányát láthatták a Metropolitan közönségével és a világ számos városának közönségével együtt az Uránia Nemzeti Filmszínház nézői. Ezúttal a Bartók rádió stábja is kitelepült a moziba és onnan közvetítette az előadást.

     A nyugat lánya c. opera Puccini egyik kevésbé népszerű műve. Az Amerika számára, Belasco drámája alapján írt, és New Yorkban bemutatott opera Európában nem tudott tartósan megmaradni az operaházak repertoárján. Az ősbemutató a Metropolitan Operában volt, éppen 100 évvel ezelőtt, 1910. december 10-én. Most a centenárium alkalmából került újra műsorra és érte el a MET-ben a 100. előadását.

     Annak, hogy miért nem tud ez a mű az európai operaházakban tartós sikert elérni, számos oka van. Egyrészt a darab nagyon is amerikai témája kissé idegen az európai közönségtől. Másrészt meglehetősen különös, hogy a darabnak, az indián szolgálólány néhány mondatos rövid szerepén kívül összesen egyetlen női szereplője van igaz, ő a főszereplő: Minnie.

     Ám a legfontosabb ok Puccini zenéjében keresendő. Ezzel a művével a tőle addig megszokottakhoz képest némiképpen új utakra tért. A zene ebben az operában egyenrangú a színpadi szöveggel, az énekszólamokkal. Ez a sűrű, tömör hangzású zene egyetlen drámai folyamként hömpölyög a felvonások alatt. Nem ad módot az énekszólamoknak, a három főszereplőnek a drámai folyamat megszakítására, úgynevezett zárt számokra, áradó dallamú, különálló áriákra. Kivétel ez alól a tenor harmadik felvonásbeli áriája, (Ch’ella mi credea) amely így az opera legismertebb részévé vált. Az énekszólamok közelebb állnak az énekbeszédhez, mint a nagy bel canto hagyományokhoz. Ezért a közönségnek nincs lehetősége elandalodni a nagy, szárnyaló Puccini melódiákon.

     A MET egészen kiváló teljesítményt nyújtó zenekarát ezen az estén Nicola Luisotti vezényelte, akiről a szünetben készült riportból megtudhattuk, hogy maga is énekes.

    Giancarlo del Monaco rendezése a leghagyományosabb naturalista-realista rendezés iskolapéldája. Az ő színpadán, ahogyan azt tőle megszokhattuk minden díszlet, kellék a valóság legpontosabb mása, vagy éppen eredeti tárgy. Még a Minnie által a sütőből kivett sütemény is valóságos. (A szünetben egy riport kapcsán azt is megtudhattuk, hogy a MET színpadára kerülő bármiféle élelmiszer kizárólag a legjobb helyekről származhat). A kisebb szerepeket éneklő művészek éppúgy, mint a kórus tagjai nagyon pontosan jellemezettek, felismerhetők, egyéniséggel bíró, élő emberek, nem pedig arctalan tömeg. 

     Az első felvonás Minnie vadnyugati kocsmájában játszódik. A látvány vetekszik bármely western film látványával. Ide térnek be a napi robot után a fáradt, rosszkedvű, durva, de érző szívű aranyásók. Természetesen, ahogy annak a rendje és módja rövidesen kitör a tökéletesen, az utolsó mozdulatig megkoreografált és hihetetlenül precízen kivitelezett kocsmai verekedés. Van itt minden: üvegtörés, emeletről leesés, pofonok és lövöldözés.

Aztán megismerjük a főszereplőket. Itt iszik és kártyázik Jack Rance a seriff, aki szerelmes a kocsma tulajdonosnőjébe Minnie-be, aki az aranyásók számára megtestesíti a távollevő anyát, nővért, kedvest, feleséget, és akibe mindenki szerelmes egy kicsit.

Ide érkezik aztán (élő lovon) Dick Johnson álnéven a bandita Ramarrez. Ő hármójuk között bonyolódik a tulajdonképpeni szerelmi háromszög történet.

     Az ezután következő második felvonás az opera csúcspontja. A helyszín a Kalifornia vad hegyei között a hóviharban álló idilli kunyhó, Minnie otthona.

Minnie és Johnson szerelme ebben a felvonásban bontakozik ki, itt történik meg Minnie életében az első csók. A seriff megsebesíti a banditát, és a lány akkor tudja meg, hogy ki is valójában a szerelme. De akár még kártyacsalás árán is megmenti a férfit.

     A harmadik felvonásban egy düledező western-várost látunk. Az elfogott Johnsont itt

akarják felakasztani a bosszúra szomjas aranyásók és Rance a féltékeny seriff, de Minnie könyörgése meghatja őket és elengedik a férfit.

     A cinikus, némiképp a Tosca utált rendőrfőnökére Scarpiára emlékeztető seriff szerepét Lucio Gallo énekelte és játszotta nagy sikerrel, bár alakítása némiképp adós maradt a férfi vadságának, brutalitásának és félelmetességének bemutatásával.

     Marcello Giordani alakította Dick Johnson szerepét. Hangja és életkora, - hiszen a bandita nem egy ifjú hősszerelmes -, tökéletesen megfelel a szerep kívánalmainak, fényes, telt, olaszos színű tenorhang, csak a duettekben maradt kissé alul időnként a Minniet éneklő művésznő hangjával szemben.

     A nagy Wagner szoprán, Deborah Voigt, Brünnhilde és Izolda fennkölt, mondai, mitológiai szerepei után ezúttal egy nagyon is valóságos, két lábbal a földön járó lányt alakított. Hangja, ez a Wagner szerepekhez szokott nagy vivőerejű drámai szoprán, diadalmasan bírta Puccini szinte wagneri zenekarával a versenyt. Alakításában neki elhittük, hogy temperamentumával megzabolázza a vad férfiakat, elhittük, hogy líraiságával meg tudja teremteni közöttük a békét. Hihető volt, hogy élete első szerelméért még kártyacsalásra is vetemedik, hihető volt, hogy a férfiért ölni vagy saját magát megölni is képes, és elhittük, hogy az ő szenvedélyes könyörgésére meglágyul a bosszúszomjas férfiak szíve. Deborah Voigt volt kétségtelenül az est sztárja, nem véletlenül. Hangilag és színészileg kifogástalanul jelenítette meg Puccini egyik legbonyolultabb nőalakjának Minnienek rendkívül nehéz szerepét.

     Mivel ez az opera Puccini főművei közül az egyetlen ahol az összes főszereplő életben marad, az előadás végén Minnie és Johnson kéz a kézben hagyják el a szépséges Kaliforniát, indulnak új életet kezdeni, új otthont keresni.

Aztán, hogy megtalálják-e, és ha igen, ott miből fognak élni, az már a fantáziánkra van bízva.