Ötödiktől nyolcadikig

Tíz év tanári emlékeiből

Tíz évig tanítottam enyhén fogyatékos gyerekeket az egyik budapesti gyógypedagógiai iskolában. Szerettem őket. Sok-sok örömteli együttlétünk volt, persze sok keserves kínlódásom is.

Az utolsó négy évben felső tagozatos osztályt vezettem ötödiktől nyolcadikig. Ezek a gyerekek természetesen nem az általános iskolai tanterv anyagát tanulták, hanem csökkentettet, illetve bizonyos dolgokat ki is hagytunk. Például algebra egyáltalán nem volt, idegen nyelv sem. Kötelező olvasmányt nem adhattunk nekik. Az osztályfőnöki órákon én olvastam föl Gárdonyi Géza: Az egri csillagok c. gyönyörűséges regényét. Beletelt egy tanévbe, míg a végére értünk, de megérte. Utána elvittem őket a körúti – akkor még -, Vörös Csillag moziba, ahol együtt megnéztük Várkonyi Zoltán nagyszerű, két részes filmjét. Tanítványaim zöme, mivel peremkerületben éltek és hátrányos családi környezetből kerültek hozzánk, soha még nem voltak ilyen „elegáns” moziban, nem ültek bársony-székben, nem láttak ekkora nézőteret.

Öröm volt látnom, hogy mennyire meg voltak illetődve, milyen nagyon élvezték az egészet. Emlékeztek a felolvasott könyvre, és a film látványa így még mélyebb benyomást tett rájuk

Zárójelben jegyzem meg, hogy az osztály létszáma tizenkettő volt, hiszen több  fogyatékos gyerekkel egyszerre nem lehet dolgozni.

Sem a villamos jegyet, sem a mozi jegyet nem ők fizették, hiszen nem is lett volna miből.

 A „kirándulásunk” olyan élményt jelentett nekik, hogy eldöntöttem, máskor és máshova is elviszem az osztályt.

Igaz, voltak, még a kollégák között is, akik nem értették, hogy miért vállalom ezt, miért viszem őket keresztül a városon, mutogatok nekik olyat, ami igazán nem kötelező, nincs is benne a tantervben.

De úgy éreztem, hogy ha a sors megfosztotta őket a természetes, egészséges élettől, és sokuknak még rendes szülei sem voltak, akkor amit lehet, azt én megpróbálom pótolni. Az ingerszegény környezetnek köszönhető volt a fogyatékosságuk nagy része is. Egy idő után azt tapasztaltam, hogy megszerettek, elfogadták a segíteni akarásomat, figyeltek a „meséimre” és nagyon hamar megtanulták, hogy ha kértek valamit és megkapták, akkor már automatikusan mondták: ”köszönöm”.  Én is megköszöntem nekik, ha kihozták a füzetüket, ha letörölték a táblát, ha ideadták a krétát.

Sokat meséltem a tisztaság fontosságáról, az egészséges táplálkozásról, a vitaminokról. Ennek következtében egyszer megérkezett az egyik fiú és hozott nekem egy paradicsomot, mondván: „Maga azt mondta, hogy ez egészséges, azért hoztam. Egye meg.”

Megköszöntem, majd megkérdeztem, honnan szerezte a paradicsomot, hiszen tudtam, hogy nincs sem kertjük, sem pénzük, hogy a család ilyen élelmiszert vásároljon. A világ legtermészetesebb módján azt válaszolta: „Loptam a piacon.”

Igen nehéz ilyen helyzetben pedagógiailag helyesen viselkedni. Ha megszidom a lopás miatt, megsértem a jóakaratát, viszont nem hagyhattam szó nélkül a cselekedetét sem.

Kimentünk a mosdóba, megmostuk a paradicsomot, megfeleztem és megettük.  Közben elmondtam neki, hogy tudja-e, mennyit dolgozott az a néni a kertjében, míg megtermelte a zöldségeit. Ő ebből él, és most ennyivel kevesebb jövedelme lesz. A lopás nagyon rossz dolog, másoknak ártunk vele, még akkor is, ha jót akartunk az ajándékkal. Megígértettem, hogy többé nem tesz ilyet, hiszen én úgyis tudom, hogy szeret engem akkor is, ha nem hoz ajándékot.

Amit otthon nem tanultak meg ezek a gyerekek, azt nekünk kellett pótolnunk ott az iskolában.

Amikor már nyolcadikosok lettek, többször elvittem őket múzeumba is. Minden ilyen kirándulás nagy-nagy élményt jelentett. Talán a legemlékezetesebb a Várban a Hadtörténeti Múzeum volt. Még a lányok is bámulva nézték az ősi nyilakat,  a régi huszár ruhákat, a gyönyörű kardokat. Kint az udvaron pedig volt egy második világháborús tank, mindannyian kaptunk egy védő-sisakot és egyenként bemászhattunk a tankba. Még én is kipróbáltam a szűk vezető ülést. Vittem magammal fényképezőgépet és az egész csoportot megörökítettem a tank mellett. Amikor visszaértünk az iskolába, nem győzték mesélni élményeiket.

Hosszú évek teltek el azóta, én már régen nem tanítottam ott, mégis számtalanszor előfordult, hogy a volt osztályom egyik másik tanulója felhívott, elmesélte,  hol van,  mit dolgozik,  mi van vele.

Egyszer újból csöngött a telefon:

-         Tanár néni, Maga az?

-         Igen én vagyok, Te ki vagy?

-         Én vagyok a Rudi. Csak azért hívtam fel, hogy elmondjam, a haverokkal biciklivel le akartunk menni a Balatonra. Amikor elhagytuk Budapestet, egyszer egy városban ki volt írva, hogy „MÚZEUM”. És akkor tanár néni Magára gondoltam. Rábeszéltem a haverokat és bementünk. A múzeum meg egy zeneszerzőről szólt. Csak ezt akartam mondani. Csókolom.

Több mint húsz év telt el azóta, hogy Rudi befejezte az iskolát. Martonvásáron nem a kocsmát, hanem a Beethoven múzeumot látogatta meg a „haverokkal”.

Az elvetett mag kikelt.